Éppen így voltam hétköznapian modellértékű, tucatáru, ahogyan az orromnál fogva vezettek. Már csak ezért is gondoltam azt, hogy a nagyobb tolerancia, empátia a másik iránt nem valamiféle vezeklés, hanem egy felfedező út, amelynek bejárása kölcsönös előnyöket kínál, amelyekkel csak élni kell. Ez a rendszerváltás egyik nagy ajándéka. Felesleges azon lamentálni, hogy ki és miként gondolkodott tényleg másként, vagy úgy, hogy annak korábban semmi jelét nem adta, vagy éppen abba a gyengén lázadó kategóriába tartozott, amibe én is soroltam magamat.
Addig hasonló életpályák ágaztak el, amit lehetett megalkuvásnak, pálfordulásnak minősíteni, a neofiták rajzása szükségszerű következmény, de idővel kikopnak, mert szükségtelenek. Kirívó esetek, méltánytalan támadások, kicsinyes gonoszkodások kísérik persze az utat, a borúlátók szerint a magyar történelem másból sem áll, mint bosszúváltásból, ennek végeláthatatlan variációiból, újra és újra agyonnyom minket a terhe, nincs menekvés.
A magamfajta illúzió abban rejlett, hogy az a kádári „húzd meg, ereszd meg” konszolidáció, a legvidámabb barakk korszak, amiben felnőttem, annyira azért egybegyúrta a társadalmat, hogy az indulatok minimalizálásával valamiféle kölcsönös szégyenérzet legyen képes a szétszálazásra, azaz éppen az össztársadalmi konformizmus nyissa meg az utat a bűnök és bűnhődések tárgyilagos számbavételére. Sokan úgy vélik, hogy Morvai Krisztina terminológiája nem más, mint puszta zsidózás. Csurka István röpiratánál durvább, kendőzetlenebb – ahogy elrákosodott a magyar közélet, úgy vált egyre alpáribbá az antiszemita közbeszéd.
De ha annak is indult, már Morvai személyét, és a puszta zsidózást is maga mögött hagyta. A fogalompár más dimenzióba lépett – a többség–kisebbség ellentétpárjává vált, amelyben a többség kisebbségnek érezvén magát harcot hirdet mindenki ellen, aki ennek a tradicionális és álságos küzdelemnek az útjában áll. Megosztás, összeugrasztás, kirekesztés. A hatalom játékszereként kisember akar uralkodni a másik kisemberen, össznemzeti transzban skandálva, hogy Magyarország a magyaroké. Akik közül akár parányi hezitálással, néhány felismert ténnyel is ki lehet kerülni.
Bukóforduló nélkül lehetsz viszont atomellenesből erőműbarát, ölelheted kebledre a régi megszállót, és firtathatod, hogy John Lukacs lapunkban megjelent aggódó sorait melyik szolgálat tisztje diktálta neki. A közízlés eddig sem túl kötött paraméterei már rég felolvadtak az indulat izzásában – az abnormitás eszkalációját a Jobbikon kívül a kétharmad hozta magával. Magamfajtaként tudatosan törekedtem arra, hogy magunk fajta legyek, s ehhez elengedhetetlen volt, hogy valamelyest belelássak a maguk fajták lelkébe, gondolataiba. Volt, amelyikbe nehéz volt, akadt, aki engedte, sőt, örült, hogy módja van rá és viszonozta a kíváncsiságot. Aláaknázva akkoriban egyik terep sem volt.
Igaz, hogy sokszor aligha győztük meg egymást, talán még részletkérdésekben sem jutottunk dűlőre, de néhány elem, indok, levezetés belém fészkelte magát, érthetőbbé tett bizonyos reakciókat, ha nem is mindig elfogadhatóvá. Reméltem hinni, hogy így jár ezzel az is, aki velem szemben ül, vagy netán elolvas. És itt még el sem jutottam ahhoz a közhelyhez, hogy de hisz magyarok vagyunk, amit akkoriban még azért néhányan hajlamosak voltak elhinni. Szó sem volt grandiózus megbékélésről, egymásra borulásról, nagy és közös igazságok megtalálásáról, csupán némi belátásról, vagy inkább idegnyugtatóról, amihez a párbeszéd hozzásegített. Mindössze annyit kellett volna egymásról-egymástól elfogadnunk, hogy nem lehet valamennyi döntés itt helyes, ott meg helytelen. És ha az elfogultság ezt általában meg is akadályozta, a kibeszélés talán oldott valamit a másikkal szembeni ellenálláson.
Illett tudomásul venni, hogy létezik egy másik gondolati, értékrendi pálya, alternatíva, amelynek kárát és hasznát nem kizárólag az én szempontrendszerem határozza meg, de attól még van helye a nap alatt. Az elkötelezettség még nem vált hisztériává. Kevésbé érdekel hirtelen, látványosan kirobbant ütésváltás, elcsattant parlamenti pofon, durva kirohanás, azok a külföldi példák, amelyek természetessé hivatottak tenni az itthoni közállapotokat. Az elharapott szitkok, a hol visszafojtott, hol felszínre törő konstans utálat, a jó és a rossz mechanikus, pártszimpátiától függő szétválasztása kilépett a politika falai közül, hétköznapjaink része lett. Már nem csak a képességeket diszkvalifikálja, szemenszedett hazugságokból épít várat, amelyet bevehetetlenné tesz érv és értelem.
A kommunikáció az ellenfelet megfosztja még az eredendő jó szándéktól is – és ettől fogva ez már nem pusztán kommunikáció, hanem évek óta zajló terepgyakorlat. A sarokból pedig csak kitámadni lehet – kezet nyújtani lehetetlen. Sekélyes, elcsépelt klisék veszik át az uralmat a tartalom felett. Emiatt burkolóznak értékes emberek némaságba, hallgatnak, lavíroznak, mert tartanak a kiközösítéstől. Látják, hogyan csúsztat egy-két elhamarkodottan őszinte mondat embereket olyan helyzetbe, amelyből nincs menekvés – a hordaszemlélet ezt is megbélyegzi, bünteti. Szakmát, teljesítményt, arcot mentő reakciók válnak „ellenséges” állásfoglalássá. Nem pusztán a neoliberális gazdaságpolitika, de a szabadelvűség szellemisége is kiátkoztatott. Mi sem könnyebb, mint társadalmi ellentéteket törzsi ellentétekké átemelni. Erre hatalmat lehet alapozni.
Igen, hajdanán volt itt fehérterrorral való fenyegetés, a túloldalról később hasonló szituációban más, szintén szörnyű, országot megosztó látomások. A magamfajta azonban igyekezett nem bedőlni ezeknek. De már minden kis neszre összerezzent. Fürkészett arcokat, lesett árulkodó mozdulatokat. Hogy a másik nekem játszik. Hogy nem gondolja komolyan, amit mond. Belőlem akar kisrófolni valamit. Lehet, hogy közben ő engem figyel? Higgyek neki? Egyáltalán, bármit elhisz nekem? Tetteti, hogy egyetértünk? Úgy váltunk egymás szemében képmutatókká, hogy kezdetben őszinték akartunk lenni, de ugyanezt már nem feltételeztük a másiktól. Emlékszem, kakukkfiókákként hívtak embereket még egymás fórumaira.
Azokon, mint viszonylag gyakori vendég a bőrömön érezhettem a folyamatot, amely a kíváncsiságtól a kötelező udvariasságon át vezetett a metsző elutasításig – holott egyre kevesebb iróniával, egyre szárnyaszegettebben, egyre több tiszteletkörrel fogalmaztam, annyira körültekintően, hogy kínosan éreztem magam miatta. Kicsiben olyan lett az egész, mint egy MTK–Fradi-meccs, pedig teljesen másról szólt, másról kellett volna szólnia, de a közönség java makacsul arra fixált, azt akarta beleérezni, belehallani. Ezek a kirándulások nem múltak el nyomtalanul. Saját közegem az „egyrészt, másrészt” nyelv miatt bírált, egyre kevésbé volt vevő az „árnyalásokra”, az állandó csatazaj sajátos közösségi süketséget szült – legtöbben csak a maguk hangjára koncentráltak. Ma már okuk is van rá. És attól, hogy mindenki a maga bandájának beszél, üzen, elszáll minden realitásérzék, gátlás – sokszor a beszéd is inkább böfögéshez hasonlít. Elég a világot fekete-fehérben látni.
Ezt felismerve a politika még húzott kettőt a csavarokon, amivel megint csak erősítette a táborhoz tartozás élményét – és vele az ellenségképet. Volt ennek számos tudati-érzelmi stációja, felállítható eseménynaptár, kikezeletlen szavak, tettek, szimbolikus intézkedések sora, ahonnan, ha van is visszaút, az hosszú és keserves lesz. Nem csupán egy normálisan működő jogállamot, hanem egy normálisan gondolkodó országot kéne ebből a maiból előállítani. És egyelőre nemigen látni olyan erőt, még kevésbé közös érdeket, amely erre képes volna. Most éppen magyar csapatok alakulnak a rezsicsökkentés megvédésére. Elég, ha ezt és ennek összefüggéseit, esetleges következményeit másként látja valaki, az nem magyar. Márpedig erre egy komplett kampány épül. Rémálom.
Egyszerű és látszatra a politikától távol álló eset számomra a legszemléltetőbb. Az egyik portál megírta, hogy Széles Gábor „saját kezűleg” emelte négycsillagossá szállodáját, mert úgy érezte – megérdemli. A vállalkozó azonnal reagált, hogy igenis megérdemli. Esze ágában sem volt elismerni, hogy nem ő határozza meg a hotel hivatalos kategóriáját, az védett tanúsítvány, sértődötten perelt. Ezt követte egy újabb hír, mely szerint a szállodaszövetség az összes csillagot visszavonta, a Batthyány wellnesskastélyt kitették a Hotelstars Unionból. A tulajdonos válasza: nem igaz, ezt csak a balliberális sajtó akarja elterjeszteni a közvéleményben. Így, mint minden, ez a történet is azonnal politikaivá transzformálódik, s egyben irracionálissá – holott nincs benne más, csak konkrétum. Ez a terep nem szikes – lakhatatlan.
Sokan emlékeznek a kokárdamizériára. Miután a trafikok is piros-fehér-zöldbe öltöztek, a nemzet szavunk is dohányszagú lett. Ceremóniák éledtek újjá, akaratos múltkeresés lett úrrá a kormányon, amely mintha egy hatalmas főzőüstbe dobálná bele válogatás nélkül a kacatokat és a relikviákat, dicső és szégyenteljes emlékeket, igyekezvén velük ezt is, azt is kielégíteni. Abban bíznak, hogy ebből a fortyogó, vegyes kondérból mindenki azt meri ki, ami tetszik neki – számukra az emlékezetpolitika nem tisztázás, hanem szavazatbegyűjtés. Valami hasonló, mint amilyen a Szabadság tér lesz: történelmi vurstli – két megszállás között egy mangalicafesztivál. A múltsminkelés alapjainak lerakása nem megy zökkenők nélkül – kell mellé néhány józan nyilatkozat, konferencia, emlékezetpont, amelyre felzúdulás esetén hivatkozni lehet.
Nem baj, ha ettől zagyva, egymásnak ellentmondó kultuszok képződnek, mindenki fogja és vigye a magáét. Magyarországon mindig egyszerre akartak emlékeztetni és feledtetni, minden rezsim megtalálta ehhez reszortfelelőseit, akik igény szerint válogattak históriánk tárolásra érdemes, vagy kihallatni való epizódjai között. Nem csoda, ha folyton kásás, hiányos a kép. A kurzus szeretné azt hinni, hogy ezzel a történelmi pávatánccal kifogta a szelet a vitorlából. Vagy igyekszik azt sugallni, hogy így a Jobbiktól von el szavazatokat, mellesleg – súgja kifelé – ezt a társaságot csak ő képes kordában tartani. Orbán Viktor úgy véli, hogy hatásos ellenszerekkel operál egy kiéheztetett, előítéletekkel és kudarcokkal teli, bűnbakokra éhes, indulatvezérelt társadalomban, amelyet viszont politikája tudatosan tett még ilyenebbé.
Ma óvatos mindenki, aki prognózisok megfogalmazására adja fejét. Ilyen környezetben a határozottság, az önbizalom, fiaskók esetén a nemzeti büszkeségre való hivatkozás, a valósággal szembeni kreativitás csodát tehet. Vagy omlásveszélyt. Mindkét benyomás erős ma a társadalomban. Nyilvánvaló, hogy az egyik a magunk, a másik a maguk fajtánál. Amikor az ember megpróbál ragaszkodni ahhoz, hogy magafajta legyen, nem veszítheti szem elől a polgár szó Fidesz-beli trónfosztását. Orbán első kormányzásának kulcsszava volt a polgár, az a réteg, amelynek egyszerre kellett volna konzervatívnak és korszerűnek, autonómnak és demokratának, hazafinak és tágabb horizonttal bírónak lennie. Most inkább egy régebbi korokból előhívott keresztény középosztály sablonja van előtte, amelyiket az ötvenes évek megfosztottak múltjától és vagyonától, a hetvenes évek konszolidálódó kispolgárrá tettek – Csipkerózsika-álmukból feléledve egyszerre keresnek ők Horthy- és Kádár-korszakbeli kapaszkodókat.
Sorsukat jobbára alkalmazkodással irányították, nagyon is díjazták az állam szolgáltatásait, az „élni és élni hagyni” korlátok közé szorított szabályrendszerét. A rendszerváltozással elvesztették biztonságérzetüket, életüket sokkal földhözragadtabb dolgok befolyásolják, mint a szabad verseny, vagy hasonló piaci fogalmak. Az állami szerepvállalás növelésével úgy érzik, saját felelősségük csökkenthető, különben sincs miből öngondoskodniuk. Nosztalgiáik szabadon kószálnak régmúlt és múlt között, aminek pont megfelel az antikommunizmus – önfelmentő történelmi regékkel, némi autokrata, rendpárti beütéssel. Fokról fokra vesztették el a demokráciába és a parlamentarizmusba vetett hitüket, könnyen felülnek minden demagógiának, türelmetlenek, vevők mások kiközösítésére, leegyszerűsített axiómákra.
Akikre a mostani kormány támaszkodik, messze nem az a polgárság, amelyre a Fidesz 1998 táján gondolt. Orbán azóta számos okot megnevezett e tábor kiábrándultságára, és jobblét helyett példát statuált kedvükre úgy, ahogy ezt eddig senki nem tette. A hívőknek a hadüzenetek és a sarcok lajstroma elégtételt jelentett még akkor is, ha közvetve megfizetik az árát. A szekértáborok szektákká merevedtek. Tárgyilagosság diszkvalifikálva, közép nincs, ne tetszelegj függetlenségeddel, mert hamar kilöknek belőle. Nincs elég magafajta, amiből kisarjadhatna egy társadalmi párbeszédben gondolkodó, eleven közösség. Nemzetinek elfogadott magunk fajta. Kezdhetjük elölről.
