Benzin pékné módra
A ropogósra sült baguettek és az aranysárga croissant-ok mellett "pult alól" az üzemanyagot is a pék meg a pékné árulta 1900 környékén a franciaországi Taillefontaine-ben. Ezen exkluzív információn kívül számtalan további tudnivaló szerepelt abban az útikönyvben, amelyet az autógumigyárat alapító Michelin testvérek publikáltak 1900-ban. Az adóhatóságok által nyilvántartott 2897 automobil büszke tulajdonosa így például azt is kiolvashatta a pici, piros fedelű kisokosból, hogy baleset esetén hol talál orvost, merre van az ország 600 szerelőműhelye közül a legközelebbi, amenynyiben pedig reménytelennek látszott a lerobbant jármű javíttatása, hol lehet a legközelebb vonatra szállni.
A két cvikkeres, hobbi-autóversenyző úriember - a mérnök André és a művész Edouard - papíralapú ötlete pillanatok alatt rendet tett az addig minden jelzőtábla nélküli francia utakon: az alig harminc kilométer per órás sebességgel döcögő autók és az évente piacra dobott majd' egymillió kerékpár tulajdonosa ezentúl komoly csábítást érzett, hogy útra keljen.
Az első évben 35 ezer példányban nyomott, és ingyen osztogatott kötetek jól "fogytak", a gumikerekek meg gyorsabban koptak - a leszerelhető gumiabroncsot feltaláló, gyártó és árusító feltalálók nem titkolt örömére. A cég jelképeként ténykedő, gumikerekekből tornyozott Michelin-figurának is egyre több tennivalója akadt. A vállalkozás "utazó nagyköveteit" szimbolizálva résen volt, ha poloska tűnt fel egy szállodai szobában, apró karosszékkel jelezte, ha csendes szállásra akadt, akár csak azt, ha a szálloda a fotómegszállottaknak sötétszobával kedveskedett a felvételek előhívásához.
- Több száz ezren küldték be évente úti céljukat, a Michelin útvonaltervező irodája pedig azonnal postázta az útvonalat - meséli a világhírű utikönyv kiadások igazgatója, Jean-Luc Naret. - De nagy javító versenyt is rendeztek, ahova az 1500 frankos pénznyeremény reményében 207-en küldték be észrevételeiket.
Csillag született.
Az úti és szállásügyi tanácsok hamarosan az ínyenceknek szóló fejezetekkel is kiegészültek: a tucatnyi utazó titkos ügynököt szimbolizáló Michelin-figura séfcilinderrel a fején mindenbe belekóstolt, hogy az évek során egyre kifinomultabb besorolás alapján odaítélje a legjobb szakácsoknak járó Michelin-csillagot.
A Belgium után egyre több európai országban és egyre nagyobb példányszámban megjelenő könyv megjárta még a háborúkat is: az első világháborúban stratégiai helyszínek, üzemek, kórházak koordinátáival bővült az alapmű; 1944 tavaszán pedig a Washingtonban nyomott kötetek segítségével tájékozódtak a Normandiában partra szálló katonák.
A washingtoni kiadás külön jelzéssel ellátott leharcolt példányai ma igazi könyvritkaságnak számítanak. Ahogy az első kiadásért sem sajnálnak 6000-7000 eurót az elkötelezett gyűjtők. Minden bizonnyal azok a kötetek is csillagászati árért kelnek majd el egyszer, amelyeket a kötet századik kiadásának ünnepére terveztek francia művész-szakács párosok. A gumiabroncsba kötött, evőpálcikákkal átszúrt, utazókoffernek, ünnepi gyertyának öltöztetett, fűzős grillcsirkének álcázott köteteket a Musée d'Orsay kamarakiállításán mutatták be. Az ünnepi csokifák árnyékában felvonultak a séf nagy öregek, párizsi művészek, közéleti sztárok, hogy kivegyék részüket a nemzeti intézményként, az utazók bibliájaként és kulináris referenciaként aposztrofált könyv ünnepén.
Az alapítók mindössze egyetlen dologban tévedtek, gondolták a beavatott vendégek. Az első kiadás előszavában André Michelin azt írta: Ez a mű a századdal együtt jelenik meg. És kitart, amíg a század kitart.
