Dubrovnik, a fecskék városa
A templomlépcsőn ülve, a fecskék légibemutatóját nézve az ember érzi, hogy a madarak ötszáz éve valószínűleg pont ugyanígy nem vettek tudomást a lent üldögélő, selyemruhába öltözött gazdag olasz és horvát kereskedőkről, mint ahogyan ma a fagylaltot nyalogató angol turistákról. És ettől valami olyasmi történik, ami csak ritkán fordul elő a nagyipari turizmusra kalibrált kis kirakatvárosokban: egy-két pillanatra a múltba képzelhetjük magunkat. És ha sikerült e hangulatba kerülnünk, nézni is van mit.
A város ugyanis épp megfelelő méretű: ha kell, egy délután alatt be lehet járni, de azoknak is elég látnivalót szolgáltat, akiknek hosszabb távú tervei vannak Dubrovnikkal. A félszigeten elhelyezkedő óváros kiterjedésével kapcsolatban jó irányadó, hogy az azt körülvevő, szinte teljes épségében megmaradt várfal körülbelül két kilométer hosszú.
Habár ennek a körbejárásáért felszámolnak némi díjat az élelmes horvátok, és este hét után nem is engednek fel rá, de ha valamit, akkor ezt a túrát kár kihagyni. Érdemes előtte némi vizet magunkhoz venni Onufriusz-kútjánál, mert délidőben a meredek lépcsők a mediterrán városnézésekhez edződött, tapasztalt turistákat is rendesen megizzasztják.
A kis fáradság azonban feltétlenül megéri: fentről lenyűgöző látványt nyújtanak a sziklákra felkúszó erődítmények, a cseréptetős házak, templomtornyok és a kristálytiszta tenger, pár kilométerre pedig a helyi Margit-sziget, Lokrum szigete. Innen azt is meg lehet állapítani, hogy mely házak sérültek a 1991-es szerb-montenegrói ostrom során, ugyanis ezeknek a tetején a cserép még valamivel világosabb színű.
Nem hinné egyébként az ember, hogy mekkora rombolást hagyott maga után a háború, a város bejáratánál egy térképen ábrázolták a pusztítást: bizonyos helyeken minden második házra jutott egy találatot jelző fekete háromszög. Ma már az ostromnak a városban szinte semmi nyoma, de a prospektusok magyarázatainak és a buszokon látható, parancsnokokat ábrázoló fényképek tanúsága szerint még élénken él a lakosokban a háború emléke.
Dubrovnik építészeti szempontból nem kínál annyit, mint az egykori rivális Velence, mivel a tizenhetedik században egy földrengés elpusztította azokat a reneszánsz negyedeket, amelyek a város fénykorában készültek. Így viszont nagyszerűen érvényesül a hangulatos lakóházak között az a nyolc-tíz gyönyörű épület - például a Sponza-palota vagy a Rektor palotája -, amely megmaradt.
Azok előtt is számos lehetőség áll, akik inkább a természetbe vágynának. Legkézenfekvőbb Lokrum szigetére kiruccanni, ahova hajóval juthatunk el egy negyedóra alatt, Oroszlánszívű Richárddal ellentétben, akit a Szentföldről hazavezető rögös útja során vetett itt ki a vihar. A sziget fenyő- és olajfaligeteiben vagy az arborétumban jókat lehet sétálgatni, miközben a kabócák fülsiketítő koncertjét hallgatjuk.
A hangulatot itt is madarak - az ösvények mellett kószáló hóbortos pávák - teszik bensőségessé. A szigeten gyönyörű sziklás a part, így számos alkalom kínálkozik arra, hogy vérmérsékletünknek megfelelő magasságból vessük magunkat a habokba, a víz alatti hasadékok, szakadékok környékén pedig nagyokat lehet búvárkodni, de éppenséggel találhatunk nudistastrandot is az egyik öbölben.
Amellett, hogy a Mediterráneumban megszokotthoz képest gyönyörű zöld a növényzet, és néhányan megpróbálkoznak a környező hegyek megmászásával is, a fő attrakció a türkizkék tenger, amit a gazdagabbak a jachtjaikon, a szegényebbek pedig a népszerű kajaktúrákon szelnek át.
Akik nem akartak levezetni Horvátország szinte legdélibb pontjára, eddig Pozsonyból repülővel eljuthattak Dubrovnikba, de sajnos úgy néz ki, hogy ez a lehetőség a SkyEurope-pal együtt megszűnik. Pedig Dubrovnik légikikötője forgalmas hely, még Tokióba is indul innen gép, és nem is kicsi. Ha viszont már kéznél az autó, a városból átruccanhatunk a Balkánra is, a gyönyörű Kotor-öböl alig 90 kilométerre van, és Mostarra is le lehet vezetni körülbelül három óra alatt.
