Kína kirakata
A nagyobb szállodák vidéken és nagyvárosokban ma már megközelítik, elérik a nemzetközi sztenderdet, de sajnos ez vonatkozik a konyhájukra is. Szóval, aki Kínában jár, feltétlenül próbálja ki a helyi éttermeket is. Ahová a bennszülött kínaiak is járnak, ott lehet normális ételt kapni, és az utóbbi időben a gyomorrontás kockázata is a minimálisra csökkent.
Ez nem igazán vonatkozik az utcai kifőzdékre, ám ha a józan észen mégis felülkerekedik a kalandvágy, akkor sincs könnyű dolgunk: hagyományos utcai kifőzdék feltalálásához manapság néha órákat kell kóborolni még olyan nagyvárosokban is, mint Peking vagy Sanghaj. Sőt ezekben leginkább, mert gyorsított ütemben dózerolják le a kínai városi életforma intézményeit, a jellegzetes utcai műhelyeket, kifőzdéket. A toronyházak tövében még itt-ott ideiglenesen megtelepedik egy-egy utcai cipész, bicikliszerelő, még itt-ott lehozzák a lakók a járdára sámlijaikat és kártyáznak, beszélgetnek, és persze esznek, egyfolytában esznek, de hiába, az már látszik, hogy a hagyományos kínai városi életformának örökre befellegzett. Akit ez érdekel még, annak érdemes sietnie.
A nagyvárosok, Kína kirakatai, hihetetlen gyorsasággal veszítik el nemzeti karakterüket. Hatsávos utak, hatalmas közlekedési dugók, felhőkarcoló erdők, ilyet a világon bárhol láthatunk.
Szerencsére így is marad éppen elég érdekes látnivaló a fővárosban: a Tiananmen tér, a Tiltott Város, ezeket a látnivalókat nem szabad kihagyni. És persze megéri elbuszozni a nagy falhoz vagy a Ming-uralkodók sírjaihoz is - életre szóló élmény mindegyik, még akkor is, ha manapság iszonyú turistatömegen kell keresztülverekednie magát az embernek a látnivalóért.
Kína nagyvárosai közül Peking műemlékei maradtak meg a legnagyobb számban, és a legteljesebben. Ha be akarunk pillantani Kína sok ezer éves múltjába, akkor erre a főváros és környéke szolgáltatja a legjobb alkalmakat.
A császári palotát 1046-ban kezdték építeni, amikor a Ming-császárok a birodalom központját Nankingből Pekingbe helyezték vissza. A 72 hektáros 999 és fél helyiségből álló palotaegyüttes egymagában megéri a Budapest-Peking nyolcezer kilométeres utazást. Aztán ha itt eltöltöttünk legalább fél napot, és átsétálunk a császári palotától nyugatra elterülő Beihai parkba, és ha hagyjuk, hogy itt, a császárok kedvelt kertjében érjen az alkonyat, akkor egy okkal többet fogunk tudni arról, miért volt érdemes kínai császárnak lenni.
Kínai mondás szerint, aki nem mászta meg a nagy falat, nem igazán derék legény. Pekingből 80 kilométert kell csak buszozni a nagy fal Yan-shan-hegyi szakaszáig. De ha igazán nagy legény valaki, akár kétszáz-háromszáz lépcsőt is megmászhat a falon, és elkönyvelheti, hogy látta az emberiség történelmének egyik legnagyobb csodáját.
Pekingben és környékén Kína múltját ismerhetjük meg. Sanghajban a jövőjét. Pekinggel ellentétben egy-két gyarmati időkből ottmaradt épületen kívül ma már szinte semmi sem idézi a múltat ebben a másik kirakatvárosban. Itt viszont - ugyancsak Pekinggel ellentétben - sikerült olyan modern városképet kialakítani az elmúlt húsz esztendőben, ami csak erre a városra jellemző. Shanghaj egyben modern is, izgalmas is, és szép is.
Példa nélküli gyors ütemben fejlődik, de nem Pekinggel versenyez, hanem Hongkonggal: a tőzsdéje még kisebb, de a kikötője, ipari kapacitása már nagyobb, és nem kétséges, előbb-utóbb majd minden téren Sanghaj kerekedik felül. Ehhez újabb lökést ad majd a 2010-es világkiállítás, amit éppen a város kellős közepén rendeznek meg. A kínaiak nem szívbajosak, szinte egyik napról a másikra ledózerolták a kiállítás útjában álló városnegyedeket, hetvenezer családot, sok üzemet, köztük egy hajógyárat is elköltöztettek az útból. Napjainkban szét van túrva a város központja, közlekedni néha bajos, néha lehetetlen, de a városlakók tűrik a megpróbáltatásokat, mert tudják: még kétszáz-valahány nap, és ők lesznek a világ közepe