Halguillotine Stavangerben
Repülővel, vonattal, busszal és hajóval egyaránt megközelíthető ez a kontinensen, illetve megannyi szigeten fekvő északi város. Előfalvaival együtt úgy 120 ezer ember él itt - ma már elsősorban az olaj- és a földgázkitermelés ad errefelé munkát, de a halászat is sokaknak ad megélhetést.
A kikötőbe naponta több hatalmas hajó is befut, ezrével önti ki magából a turistákat. A kikötő éttermeiben igazi norvég különlegességek várják a betérőket. Jóllakottan pedig irány a város. Néhány lépésre a kikötőtől ott a dóm. A stavangeri püspökséget 1122 és 1125 között hozták létre. Ebben az időben kezdték el építeni a dómot. Magát a várost 1125-ben alapították. 1425-ben vásárjogot kapott Stavanger, azonban ez a jog nem lendítette fel a várost. Csak a XVI. században kezdett el fejlődni. Például a halászatnak köszönhetően - e foglalatosságnak egyik végterméke a halkonzerv. Nem hittem volna, hogy egy konzervipari múzeum is érdekes lehet - a stavangeri mindenesetre ilyen.
Egykori feldolgozóüzemet hagytak meg, illetve újítottak fel a norvégok. Látható, kipróbálható, hogy száz-száznegyven éve miként fűzték fel a halakat egy vékony nyársra. Innen a füstölőbe került az uszonyos, a következő állomás a hallefejező gép volt - hiszen senki sem szeret szembe nézni az ételével. A dobozolás és minden egyéb fázis is megtekinthető, illetve ki is próbálható.
A város másik éltető ereje az olajipar. A közelben van Norvégia egyik legnagyobb feldolgozóközpontja, ezért érthető, hogy miért éppen itt nyitottak olajos múzeumot. Az interaktivitás ezen a kiállítóhelyen is alapérték. Megtapintható például a világ legnagyobb fúrófeje - a szörnyűséges vasdarab 1700 kilós és kilencven centi átmérőjű lyukat fúr.
Egy másik vasdarab egy szerencsétlenségnek állít emléket - a norvég partok közelében egy olajfúró torony rogyott a tengerbe néhány évvel ezelőtt. A kiállított tárgy igazolja, hogy a tengeren tomboló gigászi erőkkel szemben még a másfél-két centis vaslemezek is gyenge alkotások. A gigantikus fúrótornyokon folyó életbe is betekintést nyújtó kiállítás elgondolkoztató adatok sorát kínálja. Például azt, hogy egy Boeing-737-es az Oslo-Stavanger közötti bő négyszáz kilométeres út során két tonna kerozint éget el. Egy másik érdekesség: az egyik tengeri kitermelő évente ötvenmillió embernek elegendő gázt szív ki a tenger alól.
A múzeumokon túl is látványos a város. Itt van Norvégia legnagyobb fából épített városrésze - van, ahol rikító színekre pingálták a házakat, két sarokkal odébb viszont csak a szokásos, mondhatni konzervatív fehérben pompáznak az épületek. A dóm melletti tó partján kellemes séta tehető, de azért az igazi mégiscsak a városon kívüli vidék. A fjordok világa, a homokos fövenyek látványa.
Stavanger környékén is sok a híd, de meglepően sok a fjordok alá vésett alagút. A hat-nyolc kilométer hosszú vágatok némelyike 200-220 méterrel a tengerfenék alatt fut. Ezt az élményt a hajókon érkezők természetesen nem próbálhatják ki. Az autósok igen, ők viszont megfizetik a látvány árát. Hiába dúskál olajban és földgázban Norvégia, az üzemanyag jóval drágább, mint nálunk.
