A gitáros robotnak 78 ujja van, a dobosnak 22 karja. A Squarepu sher közreműködésével készülő Music for Robots című album most jelent meg. – Az elektronikának, az informatikának köszönhetően a zene alapvetően megváltozott. Attól kezdve, hogy egy hang nem repül el az éterben, hanem fel tudjuk venni, olyan mennyiségű zenei információ ömlik ránk, ami alapjaiban megváltoztatja a szokásainkat – tudtuk meg a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen elektronikus zeneszerzést és zenei informatikát oktató Szigetvári Andreától.
A számítógépekkel nemcsak a hagyományos akusztikus hangszereken megszokott élményt tudjuk visszaadni, hanem újraértelmezzük, átszabjuk, a saját képünkre formázzuk a hangokat. A hagyományos zenét a hangmagasság és a ritmus határozza meg, de van a zenének egy harmadik fontos eleme, a spektruma, a hangszíne – aminek szintén alapvető a jelentősége. A hangspektrum átszabását akár hangszobrászatnak is nevezhetjük, amelynek köszönhetően új élményekhez jut az ember. A váltás lényegét senkinek sem kell elmagyarázni. Mindenki tisztában van azzal, hogy milyen hangok csalhatók ki egy akusztikus és milyenek egy elektromos gitárból. Szidhatjuk az informatikát, de ez a technika ki is terjeszti a zenei lehetőségeket, új tereket, hangszíneket nyit meg.
 |
A hangszer feltalálója, Léon Theremin
Igor Boyko |
Erre a térre azonban még meglehetősen kevesen kíváncsiak. A kortárs elektronikus zene kevés embert ér el, ritkán lehet ilyen műveket hallani – Szigetvári Andrea tíz éven át szervezte a fővárosi Trafóban a Making New Waves Fesztivált, amely ilyen jellegű zenéket tűzött műsorára, az utolsót 2009-ben. Nehezen éli meg, hogy napjainkban újra alig hallható ez a műfaj Magyarországon. Fizikusok, matematikusok, akusztikusok, programozók egész sorának erőfeszítése vezetett el napjaink zenéjéhez. Az első csapást a klasszikus hangszeres zenére a zseniális amerikai feltaláló, Thomas Alva Edison mérte, aki 1877-ben állt elő a hangrögzítés első eszközével, a fonográffal. Edison előtt, aki zenét akart hallgatni, az vagy maga játszott, vagy elment egy koncertre.
A hangrögzítés kiötlésével elő lehetett kapni a fonográfot, a gramofont, a lemezjátszót, és számos alkalommal lejátszhatta az ember az adott számot – túl sok élvezetet persze nem nyújtott az eleinte felhúzós, alig pár percen át, recsegve szóló hanghordozó. A mikrobarázdás hanglemezt, Goldmark Péter Károly fejlesztőcsoportjának munkáját a Columbia Records mutatta be 1948-ban. Az első sztereó lemezek 1958-ban jelentek meg, majd 1971-ben mutatták be a quadrofon lemezeket. 1982-ben, a kompaktlemez megjelenése után fokozatosan szorult vissza a hanglemezgyártás, 1990 után egyre kevesebb lemez jelent meg, egyes országokban végleg be is fejezték a gyártást.
A mágneses hangrögzítés Valdemar Poulsen mérnök nevéhez fűződik. 1898-ban megalkotott készüléke huzallal működött. 1920-ban Louis Blattner amerikai filmvállalkozó készítette el az első szalagos magnetofont. A II. világháborúig egyedül Németországban volt magnetofon, ott is csak a rádióstúdiók számára gyártották. Hol másutt, mint az Egyesült Államokban ismerték fel először a zsákmányolt magnetofonokban rejlő hatalmas műszaki és piaci lehetőséget. 1963-ban a Philips cég elkészíti az első kompaktkazettás rendszert. A lemezjátszó, CD-játszó már nemcsak a diszkók elengedhetetlen kelléke, hanem a koncerttermekbe is bekúszott: az extravagáns zenész, John Zorn például vonósnégyesre és lemezjátszóra írt darabot.
Puskás Tivadar 1892-ben jelentette be zseniális találmányát, a telefonhírmondót. Lényege az, hogy egy beszélő hangját tetszés szerinti számú hallgatókészülék között osztották szét. Hamarosan létrejött a műsorközlő stúdió és a budapesti hálózat is, amely független volt a telefonvonalaktól és -készülékektől. Így jelent meg először a világon a hangközlő újság (1893), a rádió elődje. A Telefonhírmondó esténként és hétvégén hangverseny-, opera- és színházközvetítéseket adott. Egy csapásra koncertterem lett a fővárosi otthonokból.
Az elektronika egyik különleges hangszerét, a tere mint 1919-ben találta fel Léon Theremin orosz fizikus, akinek ötletét még Lenin is kipróbálta. Ez az első olyan hangszer, amelyet pusztán gesztusokkal lehet megszólaltatni, anélkül, hogy a zenész megérintené. Felépítése egyszerű: két egymáshoz közeli rezgésszámra hangolt rádiófrekvenciás oszcillátor és egy antenna alkotja. A tereminen úgy lehet zenélni, hogy a zenész a kezeit mozgatja a két antenna körül, az egyikkel a hang frekvenciáját (magasságát), a másikkal amplitúdóját (a hangerőt) szabályozza – ezen a hangszeren nagyon kevesen játszanak, ugyanis nagyon sok gyakorlás vezet az élvezhető hangok előállításához.
Ezzel hívták elő a Hitchcock-filmekben a borzongás hangjait, a Led Zeppelin is használta a lemezein. A világon alig néhány működőképes példány létezik, itthon legutóbb Illényi Katica lépett fel tereminnel. Az első elektronikus ritmusgenerátort Henry Cowell amerikai zeneszerző megbízásából 1930-ban szintén Léon Theremin készítette. A korai elektronikus hangszerek között kell említeni a mellotront – ez elektromechanikus, többszólamú billentyűs hangszer – és a clavioline-t – ez ugyancsak egy billentyűs elektronikus hangszer, a szintetizátor egyik elődje. A mellotron például a Beatles Strawberry Fields Forever című számában jelenik meg, és háttérhangszerként hallható a Yes It Isben is.
A clavioline legismertebb alkalmazása Max Crook billentyűs nevéhez fűződik, aki Del Shannon Runaway című slágerében (1961) egy általa clavioline-ból módosított elektromos orgonán, a musitronon játszik szólót. A múlt század közepének legismertebb, máig is használatos hangszere a telharmónium továbbfejlesztéseként megszületett Hammond orgona, amely eredetileg a templomi orgonák helyettesítésére vagy meghitt otthoni muzsikálásra készült, de a dzsessz legkiválóbb billentyűsei hamar kisajátították. A tranzisztor megjelenése alapjaiban rengette meg az elektronikai ipart – feltalálói, Walter Brattain és John Bardeen 1956-ban Nobel-díjat kaptak.
Az új korszak kiemelkedő hangmérnöke Robert Moog volt, aki az 1950-es években még saját házában összeszerelhető teremineket készített, de kísérletei hamarosan az első legendás analóg szintetizátor megépítéséhez vezettek. A prototípus 1964-es New York-i bemutatója átütő sikert hozott – az első moduláris szintetizátor olyan robbanásszerű érdeklődést váltott ki, hogy világhírű zenészek, mint Mick Jagger, Paul McCartney vagy Klaus Schulze már a kiállításon megrendelték első Moog hangszerüket. Bíró Zsolt és Mandel Róbert Zene.hu-n olvasható tanulmányában arra is kitér, hogy óriási áttörés volt Wendy Carlos 1968-ban megjelent „Switched on Bach” című albuma, amelyet teljes egészében egy Moog szintetizátorral vettek fel a művész stúdiójában.
Eredeti működőképes hangszert már csak elvétve találni, ám a Magyar Rádió 1973-ban vásárolt Moog szintetizátora a világ talán egyik legjobb állapotban lévő instrumentuma. Az elektronikának köszönhetően számos különleges élményben lehet része a zenerajongóknak. Jó pár évvel ezelőtt jelent meg például az a felvétel, amelyen George Gershwin 1924-es szerzeménye, a Rhapsody in Blue szólalt meg. A felvételen maga a zeneszerző játszik zongoraszólót és Michael Tilson Thomas vezényli a zenekart. Hogy mitől különleges ez a felvétel? Attól, hogy Thomas négy évvel Gershwin halála után született. Az elektronikának köszönhetően valósulhatott meg ez a produkció. Gershwin zongoraszólóját Thomas fejhallgatón keresztül hallgatta, s annak megfelelően vezényelte a zenekart.
A lenyűgöző felvételen két olyan művész alkotott, akik még csak nem is ismerték egymást. Az informatika, a számítógépek belépését a zenébe a múlt század ötvenes éveire tehetjük – ekkortól kezdtek digitális hangszintézissel foglalkozni, vizsgálták, hogy a zeneszerzőt helyettesítheti-e a gép, át lehet-e adni digitális formában az eddigi felhalmozódott tudást, képes-e például Bach stílusában komponálni a számítógép. A korabeli tapasztalatok szerint gyenge középiskolás szinten a komputer is „alkothat” zeneművet, de ezt legfeljebb a laikus hallja élvezhetőnek. A mai programok nagyságrendekkel többet tudnak. Ma már ott tartunk, hogy ha egy profi zenész mikrofonba játszik néhány darabot, az ő stílusában improvizálnak a programok.
Ott azért még nem tartunk, hogy reprodukálni tudnánk Bach vagy Beethoven zsenialitását. Még nem. Ha elég sokáig él az emberiség, akkor talán. A magyar komolyzene egyik fellegvára, a Zeneakadémia halad a korral. Az intézményben elektronikus zeneszerzésre is tanítják a zeneszerzőket, sőt, három éve elindult az elektronikus zenei médiaművészet szak is. Szigetvári Andrea úgy véli: az elektronika mindenképpen kiterjesztette a zenei lehetőségeket, de nem vette át az uralmat a zene felett. Ma is dívik a hagyományos zeneszerzői munka, a papírra írt hangjegyek sorozata, persze ma már a szerzők nagy része számítógépes kottaszerkesztő programot használ. Ennek segítségével könnyen rögzíthetők a szólamok, könnyedén kinyomtatható a mű.
„Az elektromosság, az informatika begyűrűzésétől nem lett-e szegényebb a zene?” – kérdésre a szakember válasza: nem az informatika veszélyezteti a zenei minőséget, hanem az elüzletiesedés. Bachot és Mozartot kevesek vesznek, Lady Gagát sokkal többen, lakodalmas rockot pedig tömegek keresnek a rádiócsatornákon. Ezen a jelenségen tapintható ki, hogy az üzlet nem tesz jót a zenének. A zenét mellesleg nemcsak hallani kell, a muzsikus látványa is élményforrás. Az idősebb generációk úgy nőttek fel, hogy a zene nekik általában a zenészt is jelentette, manapság a szórakozóhelyeken hangfalakat látunk és egy disc-jockey-t. A zenész és a zene elvált egymástól. Emiatt lehetne szidni az elektronikát, a számítógépet, de ma még nem a gépek jelentenek veszélyt.
– A technika attól válik rosszá, ha igénytelen, nívótlan hangképzésre használjuk – véli Szigetvári Andrea, aki nem szeretné, ha automata zenegépek vennének bennünket körül. A negatív tendenciák ellenére azt vallja, hogy a zene semmivel sem szegényebb, mint évszázadokkal ezelőtt volt. Napjainkban is élnek, éltek rendkívüli zeneszerzők, mint például a 2007-ben elhunyt világhírű német komponista, az elektronikus zene atyja, Karlheinz Stockhausen. Rajongói között említhetjük Frank Zappát, Miles Davist, Björköt és David Bowie-t, a Kraftwerk és a Pink Floyd zenekart.
A zenében mindenképpen a számítógépeké a jövő, amit előrevetít, hogy folyamatosan csökken a hagyományos zenekarok száma. Az emberek ritkábban és egyre kevésbé szívesen adnak pénzt egy zeneakadémiai egyszeri élményre, amikor ott az internet, a CD, az MP4, a rádió és a tévé korlátlan ismétlési lehetőséggel. Azt nem tudjuk, hogy a mai kortárs elektronikus zene beépül-e a mindennapi zenehallgatásba, de elképzelhető – azt senki sem tudhatja, hogy pár évtized múlva mire emlékeznek majd korunkból. Régen sokan Bartókot és Kodályt sem tudták elviselni, ma már ők is a kulturális fősodor részévé váltak, klasszikussá nemesedtek. Stockhausennek is minden esélye megvan erre.
