Játsszunk! Képzeljük azt, hogy a menekültek nem azért jönnek ide, hogy merényletet kövessenek el. Képzeljük azt, hogy a menekültek nem megszálló horda. Képzeljük azt, hogy nem segélyért ácsingózó semmirekellő tolvajok. (Vagy ha mégis oda jutnak, hogy dolgozzanak, nem a mi munkánkat veszik el.) Képzeljük azt, hogy nem felajzott erőszaktevők. Képzeljük azt, hogy nem akarják Európa minden egyes, keresztény értékekért aggódó – nyilván vasárnapról vasárnapra áldozó – polgárára ráerőltetni az iszlám hitet.
Máris arcátlanul messzire merészkedtünk a képzelődésben, de ne hagyjuk abba. Képzeljük el, hogy egymillió egyéniségről van szó. Idegenvezetőkről, kereskedőkről, zenészekről, nyelvtanárokról, ne adj' isten orvosokról és ügyvédekről (a Migrációs Kutatóintézet szerint a szíriai menekültek negyven százaléka diplomás ember). Tegyük fel, hogy normális életet éltek 2011-ig, munkába jártak, pénzt kerestek, gyerekekről, nagyobb lakásról, autóról álmodoztak, szabadidejüket szeretteikkel és a barátaikkal töltötték.
Ennek már öt éve lőttek. A többségük szeretne visszatérni ehhez az élethez – azt, akinek nem ezek a szándékai, az illetékes szerveknek a feladata kiszűrni, ezért fizetjük őket –, egy részük Európában. Hosszabb-rövidebb ideig itt fognak élni velünk, nem közöttünk. Mivel az emberek jelentős része csak akkor örül a változásnak, ha valami haszna származik a dologból, próbáljuk meg ezt is elképzelni. Közhelyszerű, mégsem akarjuk felfogni, hogy a vén Európa nem csak metafora. Az Eurostat szerint az elkövetkező évtizedekben drámaian csökkenni fog a munkaképes emberek száma, míg a munkaképteleneké növekszik.
