Nem véletlen, hogy a tudósok még beszélni sem szeretnek erről az elképzelésről. Ám ha a tengerszint a globális felmelegedés miatt több tíz méterrel nő a következő évtizedekben, a projektet érdemes felmelegíteni – véli a mega-projektekért rajongó kaliforniai ingatlan-tanácsadó, Richard Cathart. – Ezzel szinten tarthatnák a Földközi-tengert, s megvédhetnének több alacsonyan fekvő parti régiót, így Velencét vagy Alexandriát. Egyiptomban kivált sok előnye lenne a tervnek, hiszen az emelkedő vízszint enélkül elárasztaná a Nílus deltájának jó részét, és 2100-ig milliókat tenne földönfutóvá.
Ha már Észak-Afrikában vagyunk: a sivatagos régió szomjazza a friss édesvizet. A Nílust leszámítva a legközelebbi forrás a Föld második legnagyobb folyója, a Kongó, ám ez politikailag is meglehetősen zavaros vidéken kanyarog.
Miért ne csapoljuk meg egy csővel a legnagyobb folyamot, az óceán túlpartján betorkolló Amazonast? Igaz, a csőnek 4300 kilométer hosszúnak kell lennie, ám 1993-ban Heinrich Hemmer tollából erre is született egy elképzelés
a Speculations in Science and Technology című lapban. A terv egy percenként tízezer köbméter vizet szállító csővezetékkel számolt, melyet száz méterre süllyesztenék a tengerszint alá, és több helyen a tengerfenékhez rögzítenék.
A mintegy 315 ezer négyzetkilométeres területet öntözhetővé tevő projektet 2010-ben élesztette fel a Bukaresti Műszaki Egyetem fizikusa, Viorel Badescu, aki Cathart segítségével egy 30 méter átmérőjű csövet képzelt el, amelyen megfelelő távolságokban szivattyúállomások biztosítanák a dél-amerikai partok előtt összegyűjtött víz áramlását.
A 20 trillió dollárra taksált terv környezeti hatásait még vázolni sem lehet,
ám 2010-ben egy ennél szerényebb, „csupán” 2000 kilométeres vízszállító csövet javasolt Fred Ariel üzletember Pápua Új-Guinea és Ausztrália között.
A megvalósíthatósági tanulmányt az új-guineai kormány elviekben elfogadta, ám az ausztrálok józanabbnak bizonyultak. Az észak-ausztráliai Queensland kormánya elvetette az ötletet.
Kaliforniai mérnökök 1905-ben elárasztottak egy tengerszint alatti mélyedést. A Salton-tó mintájára már 1912-ben játszani kezdtek a gondolattal az északnyugat-egyiptomi qattarai mélyedések tengervízzel való feltöltésére. Az elképzelések szerint az 50 kilométerre északra fekvő Földközi-tengerből vezetnék a vizet a 130 méterrel a tengerszint alatti fekvő 19 ezer négyzetkilométeres sivatagos területre, miközben áramot termelnének.
Jóllehet a Qattara-tó egyre sósabb lenne, a körzet éghajlata nedvesebbé és hűvösebbé válna. A tervet az egyiptomi kormány a hatvanas és hetvenes években is elővette, ám a munkálatok – amelyek egy alagutat is tartalmaztak a mélyedés és a tengerpart közötti dombok alatt – nagysága visszariasztónak bizonyult. (Az egyik kivitelezési terv az alagútfúráshoz még atombomba bevetését is tartalmazta!) Az ötletet azonban nemrégiben a hatalmas szaharai naperőművek építését és a napenergia Európába szállítását megálmodó Desertec programnak köszönhetően leporolták.
Az Illinoisi Egyetem egyik mérnöke, Magdi Ragheb szerint a tárolásra szánt napenergiát a csővezetéken átszivattyúzott tengervízzel lehetne a dombokon keresztül a tárolóba eljuttatni, áramfogyasztási csúcs esetén pedig turbinákat hajtva tovább a Qattara-mélyedésekig, s ehhez alagútra sem lenne szükség.
Ám a mintául szolgáló Salton-tó elrettentő figyelmeztetés. Hisz az haldokló, kiszáradó vízfelületté vált, amelyben már halak sem élnek, és amelytől a környék lakóit a bűz és a mérgező por tartja távol.
Ázsia és Amerika összeköttetésére a legkézenfekvőbb a Bering-szoros, amely legkeskenyebb részén mindössze 82 kilométer, és maximális mélysége 50 méter. Már az 1890-es évektől terveztek ide hidat, amely máig a leghosszabb ilyen építmény lenne, hiszen a jelenlegi rekorder a kínai Csingtao-Hajvan híd a maga 26 kilométeres víz feletti és 42,6 kilométeres teljes hosszával. Jóllehet épül a Hongkongot Makaóval összekötő 50 kilométeres híd is, ám a sarkvidéki körülmények, s különösen a befagyó tenger óriási kihívást jelentene. Oroszország ezért is inkább az alagútfúrás iránt érdeklődik. Az orosz kormány 2007-ben hozta nyilvánosságra a TKD-World Link projektet, ami vasúti összeköttetést irányzott elő Szibéria és Alaszka között.
Nyolc év elteltével sincs azonban semmiféle jele az alagútfúrás megkezdésének, ráadásul azóta az orosz–amerikai kapcsolatok is megzápultak. Lehet persze, hogy Kína veszi át a kezdeményezést. A Beijing Times nemrég ismertette azt az elképzelést, mely Kínából kiindulva Oroszországon át nagy sebességű vasutat tervez a Bering-szoroson, Alaszkán és Kanadán át az USA-ba. A gibraltárihoz hasonló tervvel állt elő 2005-ben az Utrechti Egyetem nyugdíjas geokémikusa, Roelof Shulling, aki az Arab-öböl száját beszűkítő, 39 kilométer széles Hormuzi-szorosra tervezne gátat építeni.
Az Indiai-óceán és az Arab-öböl között így keletkező 35 méteres szintkülönbség 2500 megawatt áramterelést tenne lehetővé. A megvalósítást azonban a szoroson áthaladó olajtankerek forgalma alapjában teszi lehetetlenné, ám ha egyszer kifogy az olaj, a terv előtérbe kerülhet. A Vörös-tengert az Indiai-óceánnal összekötő Bab-el-Mandeb-szorosra tervezett gát már nagyobb befektetést igényelne, amit még Richard Cathart is vad elképzelésnek nevezett, még akkor is, ha ezért cserébe 50 ezer megawatt energiát nyernének. E projektek ugyanakkor a már ismert következményeken (új földek szárazra kerülése, másutt vízszintemelkedés, töményebb sótartalom) túl a tengeri ökoszisztéma teljes tönkretételével járnának.
A holland geokémikus meglepő ötlettel tervezi új földhidak létrehozását: ha kénsavat öntünk mészkőre, gipsz keletkezik, ami az eredeti kőzet kétszeresére duzzad. Ahol a víz alatt a mészkő közel van a tenger felszínéhez, új szárazföld keletkezik. Ilyen hely a Srí Lankát Indiától elválasztó 35 kilométeres keskeny és sekély tengerszoros, amit Schulling módszerével olcsóbban lehetne összekötni, mint egy hagyományos híddal.
Végül vissza az Észak- és Dél-Amerikát összekötő földhídhoz, melyet nemcsak új csatornával lehet keresztezni, hanem teljes egészében el is lehetne tüntetni.
Föld alatti nukleáris robbantásokkal újra egyesíteni lehetne az Atlanti- és a Csendes-óceánt, amitől az egykor az Egyenlítő mentén szabadon keringő tengeráramlatok újra akadálytalanul folytathatnák útjukat, s ez állítólag stabilizálná az éghajlatot.
A Panamában vélhetően kevéssé népszerű ötletet azonban több éghajlatkutató is támadja, mondván, a 3 millió évvel ezelőtt záródott földhíd a trópusi Atlanti-óceán meleg vizét észak felé kényszerítette, nagyobb nedvességet és több havat hozva az Északi-sarkvidék számára. A nagy északi jégtömegeket eredményező folyamat megszűnése tehát vélhetően Grönland jegének még gyorsabb eltűnéséhez vezetne. Ez pedig a világtengerek soha nem látott, katasztrofális emelkedését eredményezné. A terv remélhetően fiókban marad...
