Jórészt háborítatlan vízi világon haladunk át, s épp ez a mindentől távoli, elzárt környezet volt az oka, hogy 1958-ban, a NASA megalakulásakor Eisenhower döntése nyomán ezt a területet szemelték ki az űrközpont számára. A hatvanas évek elején, már Kennedy elnök idején, a Hold-programra való tekintettel kezdték bővíteni, hogy mára már egy hat kilométer széles és 34 kilométer hosszú területsávra terjedjen ki. Ezen az épületek, a rakéták felbocsátó helyei és az egykor az űrrepülőgépek által is használt leszállópálya csak a terület tíz százalékát foglalja el, a többi rész ma is mangrovemocsár és a védett vízimadarak birodalma. Egyébként állítólag Cape Canaveral környékére tervezte szórakoztató parkját Walt Disney is, és éppen a katonai-űrkutatási szempontok elsőbbsége miatt kellett végül Orlando mellett döntenie. Ami viszont tény, hogy miután megnyílt a Disneyland, az űrközpont látogatottsága is megugrott 30 százalékkal.
Mára a NASA több központtal rendelkezik szerte Amerikában, ám ma is ez a legnagyobb és az egyetlen, amely nyilvános és egész évben látogatható. A parkoló is tekintélyes, a bejárattól pedig már látható a kerítésen belül felállított kisebb-nagyobb egykori rakéták erdeje, amelyet szerényen csak „Rakétakertnek” neveznek. Az Apollo–14 leszállómodulját gyerekek rohamozzák, a Holdra induló rakétánál valamivel kisebb, csupán kétfokozatú Saturn IB egyik eredeti példánya vízszintesen kiterítve fekszik előttünk. Mellette néhány lépcsőfokon sorjázunk fel egy kétoldalt rácsokkal lezárt, felül nyitott, vörösre festett történelmi jelentőségű fémjárdára, amely eredetileg 30 emeletnyi magasságban kötötte össze a kilövőállást (tudom, hogy az űrszakértők nem szeretik ezt a szót, mégis ez vált közkeletűvé) a holdrakéta parancsnoki kabinjával. Ezen haladt át 1969. július 16-án Neil Armstrong, Michael Collins és Buzz Aldrin, hogy beszálljon a hihetetlenül szűk, csupán fekvést lehetővé tevő fülkébe. A következő lépésüket már a Nyugalom Tengerének pora őrizte meg...
Dermesztő méretű az Apollo rakétájának F–1 jelű hajtóműve is, amelyet még a náciktól „importált” Werner von Braun vezényletével dolgoztak ki. Öt ilyen óriási motor repítette az űrbe a hatalmas hordozórakétát, amely három percen belül óránként 9656 kilométeres sebességgel távolodott Földünktől, és a felbocsátást az atomrobbantásokat leszámítva minden eddiginél hangosabb ember keltette zaj kísérte. Egyetlen ilyen hajtómű tolóereje megegyezett az űrsiklók mindhárom hajtóművének együttes teljesítményével. Barátom, aki abban az időben egy közeli városban lakott a szüleivel, még negyven kilométerről is jól látta az Apollo-program felemelkedő rakétáit.
A bejáratnál kapott térképes útmutatóval a kezünkben a buszállomáshoz igyekszünk. Közben sokan állnak meg a Visszaszámlálás vagy a Tejút nevű etetőnél. Mi azonban állhatatosak vagyunk, amit a stílszerűen csillagászati árak csak megkönnyítenek.
Az űrközpont látogatóit a 15 percenként induló buszok szállítják a látogatóközponttól távolabb lévő látványosságokhoz. Minden hihetetlenül jól szervezett: bár hosszú a sor, az egymás után érkező buszok viszonylag hamar felszívják a tömeget. Kifordulunk a központ területéről, és egy zárt országúton haladunk. Közben a sofőr az út menti nevezetes sasfészket mutatja mint legnagyobb látványosságot. Mintegy mellékesen elhaladunk a rakétákat összeszerelő csarnok égbe nyúló épülete mellett, a távolban egy-egy rövid pillanatra láthatjuk a ma is üzemelő indítóállások tornyait, majd az Apollo-expedíciókat útjukra bocsátó 39. indítókomplexum közelében betódulunk az Apollo-Saturn V Centerbe, ami voltaképpen egy különálló, hatalmas múzeum.
A látogatóközpont természetszerűleg az amerikai űrrepülés történetének két legikonikusabb fejezetére összpontosít: egyrészt az Apollo-expedíciókra, másrészt az űrsiklókra. Az összes többi szinte mellékszereplő, még ha mindenki megtalálja is köztük a neki legkedvesebb űrsztorit.
Az Apollo-központban először az amerikai–szovjet űrverseny kezdetének filmdokumentumai peregnek, majd a legendás programsorozat minden fontosabb részletéről látunk vetített bemutatót. Ezután egy olyan teremben foglalunk helyet, melyben a hajdani irányító központ eredeti berendezése villódzik, a falon pedig hangbejátszások és korabeli filmkockák szimulálják a felbocsátás pillanatait. Végül egy óriási terem következik, melynek teljes hosszát az egyik megmaradt, de teljesen restaurált, kiglancolt holdrakéta tölti ki. Az irdatlan Saturn V mellett részletes eligazító táblák láthatók a különböző fokozatok elemeiről, a holdraszállásnál használt modulokról, a becsomagolt holdautóról és a visszatérő egységről. A sokat hallott és jól ismert történet itt a fejünk fölött magasodó, irdatlan méretektől válik feledhetetlenné. Ha valakinek mégis megválaszolatlan kérdései maradtak volna, egy nyugdíjas űrmérnök készségesen ad tájékoztatást. Egy közeli mellékteremben viszont holdkőzeteket és az Apollo-program eredeti kellékeit – szkafandereket, űrvécéket és számos más érdekességet – állítottak ki.
Az elmaradhatatlan ajándékbolt után visszaszállunk a buszba, és a mintegy két és fél óra után ismét megérkezünk a látogatóközpontba, ahol a másik nagy attrakció, az Atlantis vár minket. Magán a látogatóközponton belül tulajdonképpen ez a legnagyobb a 2013-ban százmillió dollárból megnyílt épület, melynek közepét a legutolsó, 2011. július 8-án startolt űrsikló mennyezetről függő eredeti példánya foglalja el. Hihetetlen látvány a nyitott rakterű űrrepülőgép, amelyhez egy körkörös rámpán kutyagolhatunk föl, hogy rálássunk a belsejére, megnézhessük az ominózus hőálló lapokat, melyek egyebek mellett a Columbia katasztrófáját is okozták. Izgalmas a shuttle irányítófülkéje is, amely a személyzet munkahelye volt. Egy külön bejárható makettben a látogatók aztán mindent megfoghatnak, bekapcsolhatnak.
A terem egyik részén ugyanakkor a Hubble-űrtávcső függ, melyet a Discovery szállított a megfigyelési helyére. Egy kicsinyített makett lehetővé teszi, hogy a gyerekek átfurakodjanak a Nemzetközi Űrállomás moduljain, ám ez, ahogy a mai űrtevékenység és a tudományos munka bemutatása is, kissé háttérbe szorul a hétköznapi látogatókat kétségtelenül jobban megérintő űrsikló csodája mellett. Jó tudni azonban, hogy a 2,5 millió alkatrészből összeállított űrrepülőgépeknek olyan földi technikákat is köszönhetünk, mint például a vonalkódokat mind több helyen felváltó QR-kód. Az irdatlan mennyiségű alkatrész azonosítására és dokumentálására bevezetett újdonság ma már a mindennapjaink része.
A temérdek ismeret látványos tárházától immár elfáradva végül ismét lefelé sétáltam. Itt, a terem földszintjén még megnéztem az űrhajósokat szállító autóbuszt meg persze jó néhány egyéb űrsikló-felszerelést és egy külön kiállítást is a két tragikus véget ért shuttle történetéről – a hősi halált halt űrhajósok tablóival és személyes tárgyaikkal. A látogatóközpontban egyébként egy másik emlékművet is felállítottak: egy hatalmas fekete, csiszolt gránitból készült kőlapot, amelyre azoknak az űrhajósoknak a nevét vésték föl, akik feladatuk teljesítése során vesztették életüket.
De nagyon tévednek, ha azt hiszik, hogy az űrközpont nem kínál több látnivalót. Közben (nem mellesleg az ára miatt) kihagytam a szimulátoros űrsiklóvezetést egy űrhajós társaságában, sőt, lemaradtam arról az ebédről is, amelyen az egyórás vezetés után az aznap ügyeletes hajdani űrhajós cseveg a turistákkal. Átverekedtem viszont magam az egyik hatalmas ajándékbolton, ahol a szárított űrfagyitól a NASA-bögréken és -trikókon át az űrhajósszkafanderig ezernyi csecsebecsét mérnek, persze jó áron. Az állandó pénzszűkében lévő űrügynökség büdzséjében a látogatóközpont bevétele vélhetőleg kicsiny, de nem teljesen elhanyagolandó fejezet. Én mindenesetre egy hőálló kesztyűt vettem: igaz, csak otthoni sütéshez, de higgyék el, a NASA-embléma egy tudományos újságíró konyhájában is jól mutat.
