Az eunuchok az ókori udvari élet állandó szereplői voltak, de a kasztrációt a középkorban is alkalmazták, sőt volt, hogy direkt kérték: vallási okból (például papok), mások művészi megfontolásból vállalták a drasztikus sebészi beavatkozást. Utóbbiak közé tartoztak az operaszínpadok egyes világhírű énekesei (például Farinelli), hogy az elvárt magasságú hangon énekelhessenek. Az énekesek kasztrálását a Vatikán ellenezte, majd be is tiltotta.
Napjainkban a szexuális bűncselekmények elkövetőit büntetik egyes országokban kémiai kasztrálással, ez nem a herék lemetszését, hanem hormonkezelést jelent.
Ilyen módon szankcionálnak többek között Dél-Koreában, Németországban, Dániában, Svájcban, Csehországban, Lengyelországban, Oroszországban és az amerikai Kalifornia államban – itthon a Jobbik 2013 őszén vetette fel a módszer hazai bevezetését, de a javaslat nem került a parlament elé. (Németország – Csehországgal együtt – egyébként azon kevés ország közé tartozik Európában, ahol engedélyezik a kasztrálás műtéti úton történő módját is.)
A kémiai kasztrálás voltaképpen egy gyógyszeres kezelés, amelynek során tesztoszteronszint-csökkentő hormonokat adnak be – nagyjából háromhavonta – az elítélteknek, akiknek így lecsökken a szexuális vágyuk és a termékenységük is. Előnye – a sebészi beavatkozással szemben –, hogy a herék megmaradnak, bár tartós kezelés esetén sorvadhatnak.
A módszer támogatói szerint a beavatkozás hatásos kezelés a pedofil vágyak ellen, ellenzői viszont emberi jogi és hatékonysági szempontok miatt vitatják alkalmazását.
„Az elkövető nem szenved maradandó testi károsodást, azonban olyan – egyénileg változatos – mellékhatásokkal kell számolnia, mint a testzsírszint-emelkedés és ezzel párhuzamosan az izomcsökkenés, a szőrzetvesztés és mellnövekedés, hogy csak a legenyhébb, esztétikai hatásokat említsük. A fizikai elváltozások azonban komoly pszichikai gondokat is okozhatnak – gondoljunk csak az angol Alan Turing esetére”
– olvasható Parti Katalin és Dunavölgyi Szilveszter A kémiai kasztráció és a szexuális elkövetők regisztere – a „pedofilbűncselekmények” megelőzésének eszközei? című tanulmányában.
A hormoninjekciók mellett a páciens továbbra is képes a szexuális aktusra – hasonlóan az eunuchokhoz –, csak intenzívebb stimulusra van szüksége ehhez. Az „intenzívebb stimulus” éppen hogy a gyermekeket megrontó pedofiloknál adott, hiszen állandó késztetésük olyan erős, hogy kontrollálásához arányosan nagyobb erőfeszítés, önuralom szükséges.
|
..., illetve Giorgio Vasari és Cristofano Gherardi közös freskóján Firenzében a Palazzo Vecchioban
Forrás: Wikipedia |
A hormonális kezelést ezért a terapeuták azon elkövetők esetén ajánlják, akik már felismerték, mennyire veszélyes tettük és akik meg akarnak szabadulni az állandó késztetéstől. Parti Katalin és Dunavölgyi Szilveszter szerint mindezek ismeretében a kizárólagosan és kötelezően alkalmazott kémiai kasztráció nem más, mint a kollektív bosszú eszköze, amelynek ideje – a halálbüntetéshez hasonlóan – leáldozott.
Zsenifilmek
A mindenség elmélete, Kódjátszma, Egy csodálatos elme – filmek zseniális tudósokról. De miért esik rájuk a választás? Láng Benedek, a BME Filozófia és Tudománytörténeti Tanszék professzora szerint a Turing-film például egyesíti magában a második világháborús történetek sokak számára vonzó izgalmait, a kémtörténetek rejtélyeit, a kódfejtés folyamatába való betekintés lehetőségét, a számítógép kezdeti történetének részleteit és a homoszexualitás elítélésének drámáját – megannyi figyelemre méltó és filmes eszközökkel megjeleníthető témát.
Az extrém zseni tudós megjelenítése a Kódjátszmában csupán az egyik filmes eszköz, ami nem egyszerű feladat, hiszen hogyan is lehet a zsenit megjeleníteni? Az okosság nem filmvászonra való, csak áttételesen lehet megmutatni. Az egyik lehetőség, hogy az okos zseni összeférhetetlenségét hangsúlyozzuk – ez történt mindhárom filmben. Turing esetében azonban ez az eszköz egy kissé el volt túlozva, hiszen korántsem volt az az autisztikus antiszociális lény, amilyennek a film bemutatja. Voltak barátai, szeretett és tudott csapatban dolgozni, népszerű volt a gyerekek körében is, és egészen biztosan értette a humort. A filmipar tehát felfedezte, hogyan tudja a zsenit izgalmas filmes eszközökkel megmutatni, és a rendezők szívesen kölcsönöznek egymástól annak érdekében, hogy jó és sikeres filmet csináljanak. Azonban az abnormalitás – átlagostól való viselkedésbeli eltérés – bemutatásán túl mintha nem találnának más eszközöket. És bár Nash, Hawking és Turing valóban eltért az átlagtól viselkedésében és megjelenésében, olykor félrevezető, amikor ez az eltérés kapja a főszerepet.
