Ez volt az a két űreszköz, mely elsőként alkalmazta legutóbb a Rosetta kacskaringós útja kapcsán említett gravitációs hintamanővert. Ennek lényege, hogy amikor az űreszköz közel kerül egy bolygóhoz, akkor annak gravitációs terét energiájának növelésére vagy csökkentésére használhatja fel. Így növelheti vagy épp csökkentheti a Naphoz viszonyított sebességét, megváltoztathatja útirányát. A Jupiter például hatalmas gravitációs vonzásával magával ragadta, és korábbi sebességét jóval meghaladó sebességre lendítette az űrszondákat. Jóllehet már egyik szonda műszerei sem működnek, de – titokzatos módon (a NASA legvalószínűbb magyarázata szerint a berendezések korábbi működéséből eredő hő hatása miatt) ugyan lassulva és némileg letérve eredeti röppályájukról – mindkettő közeledik a Naprendszer széle felé.
A később felbocsátott Voyager–1 viszont már ott van, legalábbis a NASA idén júliusban jelentette be, hogy az 1977-ben útjára indított űreszköz két éve már eljutott a csillagközi térbe. A kétéves késés annak a bizonytalanságnak tudható be, hogy a kutatók sem tudják teljes biztonsággal megállapítani, hol kezdődnek és végződnek a Naprendszer külső részének egyes övezetei. Az biztos, hogy a Voyager–1 sem hagyta még el végleg a Naprendszert, csupán a helioszférán, a Nap részecskesugárzásával, az úgynevezett napszéllel kitöltött óriási buborékon van túl. Csillagunk gravitációs hatása azonban még itt is érvényesül, ez tehát még nem a Naprendszer végső határa. Oda, az úgynevezett Oort-felhőbe csak 200-300 év múlva jut el, s ezt a milliárdnyi üstökösmagot tartalmazó óriási gyűrűt csak 14–28 ezer év múlva hagyja el, hogy végleg kitörjön Napunk vonzásteréből, és a végtelen űr felé vegye útját.
Ettől függetlenül a Voyager–1 az első ember készítette űrjármű, amely egyáltalán idáig eljutott. A szonda egy aranyozott rézlemezt is visz magával különféle kép- és hanganyagokkal. Ezek között Földünket ismertető felvételek, hangok, zenék és tudományos információk mellett az emberiség üdvözlete 55 nyelven, köztük magyarul vár arra, hogy egyszer egy idegen civilizáció megfejtse. Részükre a lemezhez a szonda tervezői lejátszót és használati utasítást is mellékeltek. Magyarul egy kedves női hang a következőt üzeni: „Üdvözletet küldünk magyar nyelven minden békét sze rető lénynek a világegyetemben.” A Voyager–1 műszerei még mindig működnek, bár fokozatosan kapcsolják le őket, hogy a plutónium működtette eszköz minél tovább kitartson. Jelenleg úgy vélik, az utolsó kapcsolat 2025 körül szakad meg a szondával.
A Voyager–1-et érdekes módon néhány héttel később lőtték fel, mint testvérét, a Voyager–2-t, ám rövidebb úton repülve a Jupiterhez is hamarább odaért. A Voyager–2 ráadásul a Naprendszer széle felé haladva előbb még első űreszközként „rápillantott” az Uránuszra és a Neptunuszra is, hogy aztán ő is társa után iparkodjon.
Ha vissza, a Föld felé pillantunk, jövőre érheti el a Plútót, a néhány éve kisbolygóvá „visszaminősített” égitestet és legnagyobb holdját, a Charont a NASA 2006-ban felbocsátott New Horizons nevű szondája. Ez energiaforrásait kímélő módon, ugyanúgy évek óta „hibernálva” repül célja felé, mint ahogy a Rosetta tette. A Plútó után pedig továbbrepül majd a Naprendszer külső részén lévő kisbolygóöv, a Kuiper-öv felé, s energiájától függően meglátogathatja annak egy vagy két égitestjét.
Legutóbb idén áprilisban hallottunk a Cassini űrszondáról, mely egész óceánnyi vizet fedezett fel a Szaturnusz Enceladus nevű holdján. A szonda, mely felbocsátásának tízéves évfordulóját júniusban ünnepelte a NASA, hajdan kivételesen nagyszabású tudományos programot bonyolított. A Szaturnusz körül keringő jármű 2004 decemberében egy leszállóegységet bocsátott le a gyűrűs bolygó Titán nevű holdjára. A 17 ország – köztük az Európai Űrügynökség szervezésében hazánk – kutatóinak munkáját dicsérő Huygens leszállóegység elérte ugyan a Titánt, ám mivel a program vezetői nem vették figyelembe a Dopplereffektus torzító hatását, az adóegység tervezési hibája miatt a holdon rögzített tudományos mérések és a képek zöme nem jutott el a Földre.
Az amerikaiak Juno szondája jelenleg is úton van, és 2016-ban érkezik meg céljához, a Jupiterhez. Napelemes energiaforrásaival fogja vizsgálni a hatalmas bolygó mágneses terét, a bolygó magját és légkörét. Az égitest forgására merőleges pályán kering majd, és a sarkok felett halad el minden alkalommal. Körülbelül egy évig végez majd megfigyeléseket, majd a Jupiter légkörébe irányítva megsemmisül.
A Jupiter és a Mars közti területen tevékenykedik a Rosetta, mely tovább kíséri a Nap felé száguldó 67/Csurjumov–Geraszimenko üstököst, várva, hogy a csillagközelben fényhez jutó napelemtáblák újra felélesztik a Philae-t, amely további méréseket végezhet majd, s annak adatait a műhold továbbküldheti a Földre.
Az ugyanebben a régióban lévő kisbolygóöv (itt rengeteg kisebb-nagyobb égitest kering, melyek a Naprendszer keletkezésekor nem álltak össze bolygóvá) két legnagyobb aszteroidáját, a Cerest és a Vestát célozta meg a hét éve úton lévő Dawn (Hajnal) nevű amerikai szonda. Az olasz és német műszerekkel is felszerelt űrjármű 2012-benmár letudta a Vesta vizsgálatát, a másik kisbolygót nemsokára, jövő februárban éri el, hogy fél évig keringjen körülötte.
A Mars-kutatás gyakran volt az érdeklődés célkeresztjében, jelenleg is öt különböző eszköz kering a vörös bolygó körül, ezek közül három (a Mars Odyssey, a Mars Reconnaissance Orbiter és a MAVEN) a NASA, a Mars Express az Európai Űrügynökség, a Mars Orbiter Mission pedig az indiaiak űreszköze, ez utóbbi földi követőállomásához több műszert magyar szakemberek készítettek. A bolygón jelenleg még két – a hagyományos bolygókutatáson túl zömmel vizet és a hajdani esetleges élet nyomait kereső – marsjáróval van kapcsolat, a 2003-ban indult Opportunityvel és a 2011-es Curiosityvel. A Mars Express is leküldött egy kis rovert, ám a brit járművel leszállás közben megszakadt a kapcsolat.
Nem sikerült a Vénusz körüli pályára állás a japánok Akacuki nevű szondájának sem, mely 2010-ben startolt. Néhány év múlva ismét megpróbálják a manővert, addig csökkentett üzemmódban működtetik. Utolsó heteit éli viszont a Venus Express, az ESA 2006-ban pályára állt szondája, mely rengeteg érdekes megfigyelés után üzemanyagát elfogyasztva folyamatos süllyedésben hamarosan belép a bolygó légkörébe, hogy jövő hónapban megsemmisüljön.
Nem sokkal éli ezt túl a NASA Merkúrhoz küldött szondája, a Messenger sem, melynek a hetvenes években erre járt Mariner–10-zel ellentétben sikerült lefényképeznie az egész bolygót. Többszöri hosszabbítás után jövő márciusban csapódik a bolygó felszínére, amely a napos oldalon 800 Celsius-fokos, ám a sarkokon a szonda jeget is talált.
Néhány ma is működő űrszonda végül magát a Napot kutatja. Ezek közül legújabb a 2010-ben felbocsátott amerikai SDO, mely a korábbi európai–amerikai SOHO-hoz és a NASA STEREO szondapárosához hasonlóan sok új felismerést tett csillagunkkal kapcsolatban.
És itt vannak persze az űrtávcsövek, melyek a földi légkör zavaró hatása nélkül a végtelen űrt kémlelik. Egyre többen vannak a Hubble utódai, mint például az amerikai Spitzer- és Kepler-teleszkóp vagy az európai Planck- és Gaia, melyek révén olyan messzeségekből kapunk képeket, ahová ember által küldött űrhajó még elképzelhetetlenül hosszú ideig nem juthat el. Ezen pedig a jövő héten esedékes űrkutatás napja előtt minden siker ellenére érdemes elgondolkodnunk.
