Tíz évig fejlesztették, húsz éve használjuk a GSM-et, amit mint fogalmat mára nagyjából elfelejtett az emberiség, pedig a technológia változatlanul él és használatban van az adattovábbítási megoldások újabb generációival (GPRS, EDGE, 3G, LTE) együtt.
Eredetileg a Groupe Spécial Mobile rövidítése volt, de ez Magyarországon senkit nem érdekelt: húsz évvel ezelőtt, a szolgáltatás itteni indulásakor azonnal a GSM lett a menőbb mobiltelefon-szisztéma szinonimája, és sokáig az is maradt. Akkoriban még nehéz volt elképzelni, hogy eljön az idő, amikor a szűk tízmilliós lakosságra 11,5 millió mobil-előfizetés jut, és a GSM betűszóra már csak a veterán mobilhasználók emlékeznek.
A GSM-rendszer története természetesen jóval korábban kezdődött, mint a magyarországi karrierje. A fejlesztés 1981-ben indult el, amikor az Európai Postai és Távközlési Konferencia létrehozta a párizsi székhelyű Groupe Spécial Mobile bizottságot a technikai alapok megteremtéséhez. Az európai GSM-szabványról 1987-ben állapodott meg a kontinens 13 állama, de az első hívásra csak 1991-ben került sor, amikor Harri Holkeri korábbi finn miniszterelnök megcsörgette Kaarina Suoniót, Tampere polgármesterét (állítólag arról beszélgettek, hogy milyen meglepő a hangminőség, és milyen jó, hogy nem lehet őket lehallgatni).
Mobiltelefon már 1991 előtt is volt Európában, egységes szabvány azonban nem létezett. A konkurens formátumok egyike volt a 900 (majd később 1800) megahertzes GSM helyett 450 megahertzen szolgáltató NMT (Nordic Mobile Telephone), amelyről szintén sokat lehetne beszélni: kezdetben, egészen pontosan 1990 októberétől ezt használta nálunk is az első mobilszolgáltató, a Westel, és a szolgáltatásnak az első három hétben több mint 15 ezer ügyfele lett, annak ellenére, hogy 75 ezer akkori forint, vagyis nagyjából félévi átlagkereset volt a belépési díj, 100 ezer forintba került hozzá a készülék, még a fogadott hívásért is fizetni kellett, és csak három bázisállomás működött, Budapest egyes részeire korlátozva a „lefedettséget”.
