Először is: kell egy edző. Jó, persze, csapat is, de kell valaki olyan, aki megtanítja az embert arra, hogy nagyon sokat kell futni, de jó, ha annak célja van, tehát valamiféle taktikai elképzeléseket is végre lehet hajtani általa. Ha kell, vissza lehet zárni, föl lehet zárkózni, előre lehet törni, svájci retesszé összeállni, letámadni, kontrázni, elfutni, visszavonulni, építkezni, tili-tolizni, hajtani, aztán, ha mindez megvan, már-már kisujjban (jó, legyen nagylábujj), akkor aztán – na, honnan is eredeztethető ez? – ülni, állni, ölni, halni.
 |
Djourou és Hitzfeld
Eddie Keogh / Reuters |
A győzelemért meg kell halni.
Na jó, senki nem lehet egy született Ottmar Hitzfeld, de azért alapszinten ez a szakma is elsajátítható. Olyan egyszerű. Nem kell biztató jeleket látni ott, ahol olyanok nyomokban sincsenek, nem kell feltétlenül a bíróban fölfedezni minden baj okozóját, nem kell gyógyító gólnak nevezni, amikor az ellenfél védője becsúszik a labdával önnön kapujába, nem kell csodacsatárrá minősíteni azt, aki egyszer véletlenül kilőtte a bal sarkot – a világnak ezen a részén jobbra nem lövünk! –, aztán azt sem kell bicskanyitogató (naná, hogy Victorinox!) módon a szakmai fölkészültség csimborasszójának tekinteni – még ha valóban tisztelettel adózunk is azok előtt, akik konyítanak valamit a lélektanhoz –, ha valaki azzal küldi pályára a játékosát, hogy rúgd le, megölöd, fölvágod, megeszed reggelire, kiköpöd, felnégyeled, tüzes trónra ülteted.
Szegény Dózsa.
Ha már akad egy edző, egy kapitány, egy vezér, aki képes arra, hogy alapszinten elsajátíttassa azokat a folyamatokat, amelyek tudása elengedhetetlen ahhoz, hogy egy csapat egyáltalán kifuthasson a pályára, akkor kellene még néhány játékos. Ó, nem kell annyira sok, elég csak egy-kettő, aki képes arra, hogy megtartsa a labdát. Aki fölfogja, hogy egy-egy szituációban mi volna a helyes megoldás, és azt képes végrehajtani, tehát a labdát oda tudja passzolni annak, akinek szánta. Aki lát a pályán, mint a svájci Inler. Aki képes néha olyan dolgot is művelni, amellyel nemcsak saját magát lepi meg, hanem az ellenfelet is, aki ha kell, rálövi, ha kell, nekiáll cselezni, képes tempót váltani, és nem, nem kell, hogy professzor Pirlónak hívják, és nem lehet mindenki egy kiköpött Totti, de igenis, sokakban ott rejlik az intelligens, okos játékos lehetősége.
|
Shaqiri a helyén
David Gray / Reuters |
Na most, ebben a svájci csapatban tényleg csak keveseknek adatott meg e készség. De azok az iparossegédek, akikből ez hiányzik, futnak, hajtanak, mennek előre-hátra, teszik azt, ami a dolguk, rendíthetetlenül küzdenek, és nem adják fel, az utolsó pillanatig hajtanak, hogy aztán a legeslegutolsó perc legeslegvégén berúgják a győztes gólt, és lefogadom, hogy egyikük sem szokott luxuskocsikat törni, egyikük sem arról híresült el, hogy válogatott cifraságokkal szidja az ellenfeleit, nagy valószínűséggel egyikük sem arra alapozza társadalmi elismertségét, hogy pártvezérek kegyeit keresi.
Viszont telve vannak alázattal. Alázattal e gyönyörű sport, a labdarúgás iránt, amit sikerült elsajátítaniuk alapfokon, azon a szinten, hogy ők ott lehetnek a világ e csodálatos eseményén, és megadathatik számukra a győzelem mámora, s ha mindezt így, a maga összességében tekintjük, akkor talán számunkra is fölcsillanhat némi remény.
Igaz, ami az alázatot illeti, jobb, ha megszokjuk mi, huszonnyolc éve távollevők, hogy lesz még nélkülünk egy-két újabb világbajnokság.
