Ki-ki lakhelye szerint tartozik egyikbe vagy másikba. Előbbiek hegyre föl, utóbbiak a folyó mentén lefelé haladnak az egymástól három mérföldre lévő kapukig, s ha azt elérik, háromszor meg kell ütniük a kapufát a kézzel festett gömbbel.
Leírva pofonegyszerű.
A gyakorlatban inkább csak a pofon marad. Meg némi dagonya.
|
Letámadás A SZERZŐ FELVÉTELE
A szerző felvétele |
Ashbourne már napokkal húshagyókedd előtt úgy fest, akár egy háborús övezet: a kirakatokra, ajtókra kétujjnyi vastag deszkákat szegelnek, a földszinti üzletekből kipakolják az értékes holmit; nem mintha bárki lopni akarna, csak éppen előfordul, hogy a játékosok kirakatostul zúdulnak be a boltba.
A meccsnapon a városka apraja-nagyja a főtérre vonul. A tömeg többezres, játszani „csupán” néhány százan játszanak, de sokat fizettem volna annak, aki elárulja, honnan tudják, ki kivel van, mivel egységes mez nincs. Igaz, a labdát se nagyon láttam a délután kettőtől este tízig tartó harcban.
A következőt tessék elképzelni: üvöltő tömeg hullámzik látszólag ad hoc jelleggel oda-vissza az utcákon, tereken, átmászva-ugrálva minden létező tereptárgyon, nem kegyelmezve se virágágyásnak, se a gondatlanul ottfelejtett autóknak. Az erkélyeken, ablakokban integető, kiabáló helyiek, a labdához tapadó főkolomposokat (jellemzően csapatuk emblémájával ellátott pulóverben és gumicsizmában) követik a szurkolók, nyomukban elhagyott cipők és sár, sár, sár. A hadonászó kezek közül néha –sikítás kíséretében – felbukkan, majd azonmód el is tűnik a labda. Néhány éve egy kisfiúhoz pattant. A játékosok egyike nem zavartatta magát: felkapta és vitte tovább. A gyerekkel együtt.
Máskor órákig állt a játék, mert tényleg elveszett a labda: egy szemfüles sportember a kukába rejtette, hogy aztán, amikor már elszállingózott a csüggedt tömeg, elővegye, és egyenesen a kapuig rohanjon vele. Feltehetőleg azt se véletlenül tiltották meg, hogy táskába rejtsék vagy autóval furikázhassák a labdát.
A folyó sem akadály: a játék több ízben is kedélyes pólómeccsé, majd önfeledt iszapbirkózássá alakul. A kisebb fahidak egyike alkalmas főhadiszállásnak tűnt a fotózáshoz, megálltam hát, mivel figyelmes lettem három, a jéghideg vízben álldogáló férfi ra. Mindhárman tudták, mire várnak: a labda pillanatokon belül a folyóbeliekhez került, és ekkor megindult a roham. Meglett urak potyogtak-ugráltak a vízbe a meder két oldaláról, akár a lemmingek, a hidacskát pedig olyan tömeg lepte el, hogy komolyan megrémültem, hiszen a korláthoz préseltek.
Szerencsére azonban az angol úriember a krízishelyzetben is gentleman marad. Egy jól megtermett férfi ugyanis – látva szorult helyzetemet – megmarkolta a híd korlátját, és testével védelmezett a rettentő nyomás elültéig. Próbáltam nem gondolni arra, hogy hidastul szakadunk bele a fagyos folyóba.
Elvégre a Shrovetide mégsem a vízilabda őse.
