Az utóbbi években sok háttérbeszélgetést folytattunk sportklubok vezetőivel, tanácsadókkal, szövetségi elöljárókkal, megismertük a visszaélési módszereket, amelyek felszámolására történtek ugyan kísérletek, ám azok nem nevezhetők sikereseknek. A lényegében bizonyíthatatlan, formailag támadhatatlan metódusok tárházából szemezgetünk.
Játékos az edző
Főként az alacsonyabb osztályokban szereplő csapatoknál ismert megoldás. A lényege, hogy az együttesben szereplő sportolót trénerré nevezik ki az utánpótlásgárdák egyikéhez. A törvény nyomán a fiatalokkal dolgozó edzők bérének nagy része fizethető ki a közvetett állami támogatásból. A korábban néhány tízezer forintért végzett munka hirtelen akár több százezressé válhat. Értsd: a játékos első csapatban való szereplésének árát fizetik meg közvetett állami támogatásból. (Hiszen a cégek egyébként társasági adóként a büdzsébe fizetendő forintjaikat fordíthatják sportszervezetek patronálására.) Extrém esetben előfordul, hogy a játékosnak még vissza is kell adnia az összegből a klubvezetésnek, azaz a meghatározott célra kapott forintokat egyéb költségek finanszírozására fordítják. (A szövetségek már igyekeznek védekezni: például fizetési „sapkát” vezetnek be.)
Számlatrükk
Ez a változat meghökkentően premodernnek tetszik, ám talán sohasem megy ki a divatból. Nem túl bonyolult a feladat: az utánpótlásgárdák felszerelésére milliós pályázatot adnak be, amelyben az szerepel, mennyibe kerül az áru. A számlán is az adott összeg jelenik meg. Csakhogy a trükközést választók közül soha senki nem versenyezteti meg az ajánlatokat, inkább megegyezik egy kereskedővel, aki hajlandó a megbeszélt summát rögzíteni, majd az átutalt pénz egy részét visszaadni. (A szélsőséges esetek kiszűrése érdekében a szövetségek korlátokat rögzítettek, hogy 100 ezer forintos cipőket ne számoljanak el a kizárólag a csúcstermékekért rajongók.)
Infrastruktúra-fejlesztés
Speciális gyakorlat, amely kitűnően alkalmas a legkárosabb magatartásminták konzerválására és „fejlesztésére”. Az építési cég, amely vastagon nyereséges, így társasági adót kellene fizetnie, keres egy sportszervezetet, hátha az hajlandó létesítményfejlesztésre pályázni. A vállalat garantálja a klubnak, hogy segít lehívni a támogatást, és csupán annyit kér cserébe: bízzák meg a beruházás lebonyolításával. Ilyenkor árajánlatot is mellékel. Tehát első körben – a törvénynek megfelelően – pénzügyi hasznot realizál abból, hogy nem az államkasszába, hanem a sportszervezetnek utal. (A jogszabály pénzügyi ösztönzéssel sarkallja a cégeket a támogatásra: jobban jár, aki segít, mint az, aki adót fizet. Igaz, az előny kisebb, mint korábban.) Aztán biztos megrendelést kap, amelyhez verseny nélkül jut úgy, hogy a piaci árnál több pénzt kaphat a munkáért.
Közvetítők
Szinte komplett iparág szerveződött arra, hogy a cégeket a sportszervezetekhez irányítsák. A kisebb klubok környezetében ugyanis kevés az olyan nyereséges vállalkozás, amelynek társasági adót kellene fizetnie, márpedig ilyenekre van szükség, hogy a klub támogatáshoz jusson. Akadnak ügynökök, akik a támogatás bizonyos százalékát kérik azért, hogy megteremtsék az együttműködés lehetőségét. A klub a summa reményében igent mond, ám aztán a közvetítőnek járó nem csekély összeget önerőből kell pótolnia. Még ennél is rosszabb, ha a vállalat döntéshozói maguk kérnek némi apanázst, hogy a „megfelelő” sportszervezetre essen a választásuk.
Megoldás van, ellenszer nincs. E módszerek alkalmazóit szinte lehetetlen rajtakapni, hiszen a központból nem lehet meghatározni, mennyi a minilelátó felépítésének reális ára, hány laptop kell egy klubba stb. Valójában formai ellenőrzés zajlik csupán, s e kidolgozott modellek lényege, hogy szinte mindig minden rendben van.
Papíron.
