A beharangozott meglepetés koncerten – Soho Party, mi más – egyetlen hosszú, drámai pillanatba sűrűsödött Náksi Attila budapestparádés „nem látom a kezeket"- felkiáltása, az ultrák fekete pólója és Király Gábor szürke macinacija, a több kérdést is felvető, jókora narancssárga lufi a színpad előtt és a Franciaországból hazatérő szurkolók torkának rekedtsége. A Hősök terén világosan látszott, hogy a futball hatalom: hisz ki gondolta volna néhány hete, hogy a büdösrománozást túlharsogja az aki ugrál, büszke magyar, hej, hej, s hogy Rakonczai Imre azzal nyeri el a kezdetben a szájukat húzó drukkerek szimpátiáját, hogy az Ismerős Arcok Nélküled című dalát adja elő?
S hogy Az éjjel soha nem érhet véget sejthetően a kilencvenes évek partikultúrájának elengedhetetlen kellékéről, az ecstasyról szól valójában? Oda se neki, csak annál jobban illik a jelenlegi helyzetre: két hete világosan látszik, hogy a futballnál nincs hatásosabb tudatmódosító.
Milyen vidám nép ez a magyar, gondolhatták a napernyőjük alól izgatottan kémlelő japán turisták, akik csupán a Hősök terét szerették volna megnézni, ehelyett azonban futballfiesztába csöppentek.
Vajon megnyerték a magyarok? – néztek szét kissé tanácstalanul, aztán pedig engedték, hogy elragadja őket a hangulat: a Magyar népmesék dallamát dalolászó drukkerek önfeledsége. Kovács István meglehetős eufemizmussal aranycsapatként konferálta fel Dzsudzsákékat – no, de ne legyünk ünneprontók: hős az, akit a nép annak kiált ki, jelen pillanatban pedig nemigen létezik nagyobb hérosz Király Gáboréknál.
A kezdeti szkepticizmus és önirónia érezhetően átcsapott valami egészen újba. A korábban megkeseredett, százszor is megcsalatott szurkolók érezni akarják a győzelem édes ízét, amíg még lehet. Ha kis győzelem, hát kis győzelem, lehet döntetlen vagy kiesés is felőlünk, a lényeg, hogy végre átéljük, amit a nagyok. A pohár félig tele.
|
| Veres Viktor / Népszabadság |
A háromcsíkos sportszergyártó cég talán nem is sejti, mekkora öngólt lőtt azzal, hogy nem készített elegendő magyar mezt: soha annyi trikót nem adott volna el Magyarországon, mint az utóbbi hetekben, napok óta nincs azonban az a webshop vagy üzlet, amelyben elérhető volna a háromszínű ruhadarab. A szemfüles szurkolóikellék-árusok bezzeg a Hősök terén is jó forgalmat bonyolítottak: akadt, aki kosárral a kezében járt-kelt a tömegben, dudákat és egyéb zajkeltő eszközöket kínálva. Ilyen az, amikor a magyaros találékonyság találkozik az Eb-részvétellel.
Dzsudzsák Balázs okoz némi zavart az erőben azzal, hogy megköszöni a Magyar Labdarúgó Szövetség segítségét – néhányan a középső ujjukat mutatják a színpadra lépő Vági Márton főtitkár felé, hogy aztán azzal a lendülettel harsogják tovább: büszkék vagyunk, büszkék vagyunk. Egyszer talán helyre kerül ez is.
A játékosok láthatóan alig hiszik, hogy mostohagyerekből immár legkisebb királyfivá váltak, sem Király, sem a csapatkapitány nem győz hálálkodni a szurkolóknak. Storck azt mondja: nem ígérget, legfeljebb annyit, hogy mindent megtesznek a vb-részvételért. A végére jön a nézése meg a járása, s végre a futballisták is elengedik magukat annyira, hogy elhiggyék: nekik még mulatóst táncolni is szabad a főváros közepén. Az ország szívében, egész pontosan.
Gyönyörű volt, hallod, gyönyörű – magyarázza hazafelé egy középkorú férfi a telefonba, s igaza van: az volt, mert azzá tettük. Mertünk kicsik lenni, s mi lettünk a legnagyobbak, hej, hej.
