Szünet után

Csak hát aztán menthetetlenül szembeszökött: ez a leghatásosabb ellenpropaganda. A néző nyomorúságos színvonallal, üres lelátók képével találkozik, némely kiscsoportos brigádtól rettenetes rigmusokat hall, és a tempó alapján úgy érzi, mintha lassított felvételt látna. Mindezt csak egészen rövid ideig tudja nézni – addig is csak sajátos kultúrtörténeti alapon –, majd akármi másra átkapcsol. Vagyis az adások egy részének elmaradása korántsem jár együtt a tévé előtt ülők reaktiválásával, elvégre azok tízperces nézők.

A szurkolás amúgy is nehéz műfaj. Már abból a szempontból, hogy teremthetetlen. Vagy belülről jön, vagy sehogyan sem. S megannyi kellemetlenséggel jár. El kell tűrni a hideget, az esőt, egy-egy meccsre rá kell szánni minimum három-négy órát, mert a kilátogatás nem csupán a mérkőzés kilencven percéből áll. Aztán muszáj elviselni a fájdalmat, ha kikap a szeretett csapat, és otthon még azt is megkapja az ember: ezért a vereségért csináltál ekkora felhajtást?

Ám mindezzel kapcsolatban fel sem vetődik, hogy megéri-e vagy sem, ha van futball. Akkor az ember boldogan didereg, lelkesen ázik ronggyá, sőt egyszerűen nem tud a meccs nélkül élni. A tolongást is vidáman vállalja, idvezült arccal fogadja a bocsánatkérést, ha a lábára lépnek a buszon. Csak hát hol van ez már? Ma szűkebb pátriámban, Budapesten észre sem venni a mérkőzésnapot. Szinte bármelyik találkozóra nyugodtan kimehetne az is, akit a sors tömegiszonnyal vert meg – de még ő sem megy –, napjaink úgynevezett derbijeit pedig minden gond nélkül megrendezhetnék a margitszigeti sporttelepen.

A szökőkutat többen látogatnák...

Mondom, a drukkolás nem könnyű eset. Az idősebbeket nem lehet becsapni, ők még tapasztalatból tudják, milyen volt a magyar labdarúgás, és nemhogy a lózungok nem érdeklik egyiküket sem, a csapatoknak és játékosoknak nevezett mai kompániákra és személyekre sem kíváncsiak. Paradox módon azonban a korosabbak adják az NB I-es tévémeccsek nézőinek nem elhanyagolható hányadát: azokról az ötvenen felüli vidéki emberekről van szó, akiknek – személyes élmény híján – nincs összehasonlítási alapjuk. (Sosem láttak például nyolcvanezres kettős rangadót a Népstadionban.) A fiatalabbak túlnyomó részét pedig egyáltalán nem érinti meg a magyar futball: már a harmincasok is úgy nőttek fel, hogy nem láttak itthon valódi labdarúgást.

Ennélfogva a sportág hátországa egyre csak zsugorodott, s a külföldi mérkőzések tévéközvetítéseinek nézettsége azért sem múlja felül a magyar bajnokikét, mert már hosszú ideje megszűnt – a labdarúgás kultúrájával együtt – a futballért bolondulók igazi bázisa. Ez a képernyő alapján nem jöhet létre, személyes „fertőzöttségre” van szükség. S más országok futballistáiért nem lehet annyira odalenni, mint a honfitárs labdarúgókért (már, ha vannak). Azok között, akik Messi-, Neymar-, Cristiano Ronaldo-mezt vesznek a gyermeküknek, sok a szalondrukker. De még a futball kedves őrültjei is próbáljanak csak X., Y., Z. dresszével mint ajándékkal előállni! A mai magyar játékos nevét hordozó szereléstől vagy elgörbülne a gyerekszáj, vagy azt hinné a csemete, szórakozni akar vele az édesapja...

Innen indul ma az NB I tavasza. Észre sem venni majd, hogy megkezdődött. Már csak azért sem, mert akármennyit hazudtak, hazudnak és a jövőben is lódítanak még azok, akik mintha nem közöttünk élnének, a magyar futballban sajnos évtizedek óta tart...

Bizony: a szünet.