„Gondoljanak bele, hogy most mi lehet a nagyjából ötmilliós Horvátországban… Mi lehet a teraszokon, mi lehet a lakásokban, mi lehet a tereken; csak gondoljanak bele…”
S magam – a kommentátori útmutatásnak megfelelően – belegondoltam.
Mindenekelőtt csaposokat láttam.
|
Megadatik nekik az élmény
Yves Herman / Reuters |
Csaposokat, akik Rovinjtól Dubrovnikig azt kiabálják földöntúli örömükben, hogy „…a következő körre mindenki a vendégem!” Aztán láttam negyvenes, meglett brókereket, pocakos iskolai középvezetőket és feszült, ám a meccs kedvéért még felelősségteljes munkájukat is megszakító drogfutárokat, akiket a húszas éveik elején kapott el az ország – ismételt – (futball)önállóságát jelképező 1998-as vb-bronzérem Asanoviccsal, Biliccsel, Bobannal, Jarnival, Prosineckivel, ja, és a gólkirály Sukerrel.
Láttam mosolygós édesanyák karjain félálomban bólogató, Pranjic-, Pletikosa- és Lovren-mezes kiscsákókat is, akik jó tíz év múlva már sörrel a kezükben csapnak az asztalra, amikor a kontra végén a centercsatár az égbe küldi a bal oldali, természetesen élesen belőtt beadást. Láttam továbbá székbe süppedő, aranyos, fogatlan nyugdíjasokat pohár Ozujskóval a kézben, közelükben pedig egy gólmámorban úszó, San Franciscó-i szimpóziumáról hazatérő, taxijából otthona helyett a közeli kiskocsma előtt kipattanó klasszika-filológia professzort.
|
Nem hallom!!! Mandzukic ünnepli a horvátok harmadik gólját Kamerun ellen
Murad Sezer / Reuters |
Pillanatra láttam magam előtt Zsoldos Barna kollégámat is, amint a zágrábi Dinamo bázisán faggatja a klub kiválasztásért és utánpótlásért felelős szakembereit, akik – miután vázolják a legalábbis átgondoltnak és szisztematikusnak tetsző képzési modellt és a megvalósítás részleteit – nem is értik a kérdést: „Önöknél gond van a gyerekek motivációjával?”
Nem utolsósorban láttam az Adriai-tenger partján békésen sétálgató és vásárolgató grönlandi, északír meg mianmari turistákat is, akik elképzelni nem tudják, milyen lehet futballkorrekt nemzethez tartozni, s pompásan berúgni, mondjuk a Kamerun elleni 4-0 után.
Jó, közben.
S most alighanem arról is illene szót ejteni, konkrétan miért érzékenyültem el én ettől.
Hát, rendben: nálunk is van, ugye, néhány pompás terasz és tér, anyukája karján megpihenő futballmezes lurkó, fogatlan, aranyos nyugdíjas, finom sör, drogfutár meg klasszika-filológia professzor, s ugyanígy akad grönlandi, északír és mianmari turista is nyilván.
Itt szinte minden van.
Csak egyvalami nincs.
Hogy mi, azt már feltehetően kitalálták.
A szerző a Nemzeti Sport főszerkesztő-helyettese
