Wawrinkát is gyorsan belerakták e skatulyába, főként az után, hogy az újdonsült ausztráliai győztes a következő nagy tornán – történetesen Párizsban – nyitókörös buktával „igazolta” a kétkedőket. Az elit csapat folytatódó menetelése is azt valószínűsítette, hogy alkalmi fellángolásról van szó. Az ítéletek kimondattak: a szerb Djokovics verhetetlen, a svájci Federer sokadvirágzását éli, a brit Murray immár salakon is veszélyes, a spanyol Nadal pedig Nadal, azzal együtt is, hogy az idei produkciójára nem lehet büszke.
|
Stanislas Wawrinka kiemelkedett, mint az Eiffel-torony
Gonzalo Fuentes / Reuters |
Aztán Párizs idei hőse élete nemhogy a második Grand Slam-döntőjében is nyerni tudott, de egészen bámulatos játékkal múlta felül a „legyőzhetetlen” szerbet. Ilyen fenomenális teljesítmény után a kérdés az: hol volt eddig Wawrinka?
Itt, közöttünk.
Azt a játékost aligha kell „felfedezni”, aki tizenkét esztendővel ezelőtt már ünnepelt Roland Garros bajnoki címet (a juniorok között), volt olimpiai aranyérmes párosban (Federer társaként), és Davis Kupa-győzelmet is aratott Svájc színeiben. Ráadásul azon kevés aktív teniszezők közé tartozik, aki a nagy kvartett valamennyi tagját legyőzte már Grand Slam-meccsen (csak a cseh Berdychnek és a francia Tsongának van még hasonló skalpgyűjteménye). Folyamatos jelenlétét, állandósuló formáját bizonyítja, hogy mind a négy Grand Slam-tornán bejutott már a legjobb nyolc közé. Nyert kilenc ATP-viadalt, köztük a monte-carlói szuperversenyt. Első tornagyőzelmét pedig éppenséggel a Djokovics elleni döntőben ünnepelhette még 2006-ban, a horvátországi Umag salakpályás viadalán, s ugyanabban az évben Bécsben is legyőzte szerb vetélytársát.
Ismeretlen ismerős tehát Stan mester, a teniszcirkusz legtapasztaltabb játékosainak egyike. Igaz, túl a harmincon „csak” második Grand Slam-győzelmét ünnepli, de ne feledjük: másfél éve a US Openen elődöntős volt, tavaly Wimbledonban a legjobb nyolc között járt, s immár kétszer szerepelt az ATP-világbajnokság elődöntőjében.
Példája azt bizonyítja, hogy a tenisz kegyetlen világában még az isteni tehetséggel megáldottak is nehezen kerülnek a jók közül a legjobbak közé. S ennek nem tudásbeli vagy kondicionális okai vannak: a sok klasszis között a legtöbbször a mentális „erőnlét” dönt. Ebben igazán kiemelkedők a klub tagjai. S az utóbbi két évad azt sugallja: talán Wawrinka is „megtanult” győzni. Sokat segített neki a svéd edző, Magnus Norman, aki – jó néhány kollégájához hasonlóan – a lelki felkészítésben képes a legtöbbet nyújtani.
Wawrinkáról már 2009-ben így lelkendezett John McEnroe: „Ez a fickó büszkélkedhet minden idők legjobb egykezes fonákütésével.” Idézhetünk más szakértőt is: a 2013-as Australian Open ötszettes negyeddöntője (1:6, 7:5, 6:4, 6:7, 12:10), a svájcival vívott maratoni meccs után a nyertes azt mondta: „A valaha játszott leghosszabb, legizgalmasabb és legjobb meccsemen vagyok túl. Most én nyertem, de nem kétséges, ellenfelem még sokra viszi.” Djokovics volt a látnok. Olyannyira jól jövendölt, hogy egy évvel később már Wawrinka nyerte a kettejük közötti újabb drámai találkozóját (majd a tornát is), s lám, most, Párizsban sem bírt vele. Ettől még a szerb maradt a világelső, de a svájci fél lábbal már belépett a nagy kártyaterembe.
Félreérthetetlenül jelezte: ezen túl a lapok osztásánál rendre ott akar lenni.
