A csehek sokáig elkísértek, mindig nekik drukkoltam, és nem csak a hokiban, hanem mindenben, a fociban is (hej, Milan Baros, az ám a legény!), és jó nevük is van, egytől-egyig. Ám szerencsém volt, mert ők, a brazilok és a csehek nem akadtak össze, s ha véletlenül mégis megesne, akkor az bizony identitászavar lenne a köbön, de azért a bennem szunnyadó brazil mindig fölülkerekedne, most úgy hiszem, a jó nevű és más okból szeretett Hrabal ide vagy oda.
Szóval ez a brazilság az emberrel születik (igen, tudom, Fradi-szurkolónak is születni kell, de ez most itt más tészta), a rádöbbenő pillanatot kell csak kivárni, és akkor már biztos, hogy az ember végképp elköteleződik, szerelmessé válik, tehát beteg lesz: irracionális állapotba kerül, amely nem tűri az ésszerűséget, viszont belefér minden a kibuggyanó örömtől a sűrű átkozódásig, Hulk, hogy rogyassza rád...
De azért mégse, ne rogyassza. Bár igaz, hogy brazil szurkolónak születni kell, de a jelen ismeretében az is bízvást leszögezhető, hogy – és e ponton ideje is kilépni önmagunkon kívül, átváltva a közösségi tudatot is jelképező többes szám első személybe, amitől érthetővé válik egy ország fájdalma bizonyos sajnálatos események idején – most egy kicsit csehül állunk, tehát nagyon is magyarul. Amivel nem azt akarom mondani – nyugodj meg, apa! –, hogy elkaptak volna bennünket az oroszok (ó, nem: ők szépen el szokták intézni önmagukat), hanem azt, hogy átgázoltak rajtunk a németek, amit poroszos lelkületű apám nálam kétségtelenül könnyebben viselt volna, emlékműve is lesz előbb-utóbb ennek az egésznek, nyilván Gábriel arkangyallá örökítjük magunkat, amint lecsap ránk a sas, hogy kiüsse szárnyaink közül a labdát.
Mégis, milyen világ az, amelyben a németek adják a brazilt? Amikor Klose fektet és Schweinsteiger bőröz? Az ilyen nyakatekert világban talán még az Isten is összekuszálódik, mit szóljon hát a földi halandó, még ha a születésébe kódolt sors a (brazil) hívők táborába sorolja is?
A földi halandó hát nem tesz mást, mint szépen összezavarodik, kamasszá válik, félszeggé, aztán megcsalt szeretővé, vaddá, majd elhagyott hitvessé, keserűvé, végül kétségbeesett hontalanná, magányossá, hogy aztán a végének is a legvégén megértse, hogy igen, van úgy, hogy az Isten próbára teszi a hitünket, de mi kitartunk: maradunk brazilok, mindhalálig, hogy rogyna rád, Hulk!
A kérdés az, hogy mi légyen most. Van, mi még hátravan, elsőként is a szombat, mert az mégsem lehet, hogy annyi szív... A „maradj nyugodt, lehet" reflexe azonban annyira magyaros, hogy egy született brazil el nem fogadhatja: menni kell, menni előre.
Ami pedig a másnapot illeti, az már nehezebb ügy, hiszen a hiány érzete elural mindent. De akkor is, csak azért is, még ha történelmileg lehetetlen is, előre, Argentína! Lesz ugyanis a pályán egy olyan ember, történetesen egy argentin, egy bizonyos Lionel Messi, aki megérdemli a trófeát, mert minden idők egyik legnagyobbja, olyan, akinek nálunk is helye lenne, és még a neve is jó. Na jó, kimondom: született brazil.
És ez azért nagyon nem mindegy. Hiszen most már tudom, így, amikor már több van mögöttem, mint előttem, hogy minden eleve elrendeltetett.
