Rosszkedvünk nyara

Eddig ugyanis azt gondoltam, hogy Laci a magyar labdarúgósport föltétlen híve; akkor is belülről tolja a „meglásd, minden szép és jó lesz" alapú lelkesítőket, amikor a Magyar Kupa-selejtezőben sáros, mély talajú pályán (vezette: Andó-Szabó) éppen érfelvágós 0–0-t játszik a REAC a Mákvölgyi Bányásszal.

Vagy amikor a negyedszer bólintod le a klaviatúrát a Paks–Pécsen, mert a meccs előtt nem ittál a tempóérzékelés annulálására elegendő kávét. Esetleg akkor, amikor a nagyhírű egylet tréningjére kilátogatva azt látod, hogy már a cicázásnál a nemi szervüket vakarásszák a játékosok, ráadásul még csak nem is egy-, hanem kétérintőben figuráznak.

Szóval az SMS (karakterhűen): „Mi eselyunk lenne nekunk egy algeriai vagy koreai valogatott ellen? Ennek a vb-nek a 32 csapatabol 32 verne minket egy tetmeccsen. Magyar szivvel nezve lelombozo ezt a szinvonalat latni."

Csak néztem magam elé.

Kivált, mert szörnyen éreztem magam.

Tudniillik én is látom, amit látok, s ennek – olykor keményebben az átlagosnál – hangot adok a lapban, ám lassan már ott tartok, hogy az ilyesfajta jelzésekkel egyszerűen nem tudok mit kezdeni. S nem azért, mert a kvázi tükröt tartó dolgozatok után a futballélet szereplőitől meg-megkapom, hogy „könnyű minket szidni, de...", és a három pont után különleges aspektusú magyarázatok születnek.

Hanem inkább azért, mert – tessenek megkapaszkodni! – végre tök jól lenne arról beszámolni, hogy európai módon fölépített csapatok európai szinten is számottevő eredményt érnek el. Hát – emelem föl a mutatóujjamat a kritikák kritikájára válaszolva mindig – nem az lenne nekem is a legjobb, ha kint lennénk itt-ott, áradozhatnánk erről-arról? De! – válaszolok is rendre a saját felvetésemre, no pláne, mert mintegy magánemberileg is jólesne az efféle előmenetel, továbbá sportújságilag is többet adhatnánk el igazi gigasztorikkal és járulékos kellékeivel.

Ilyen alkalmakkor mindig 1995 nyarára-őszére gondolok, s Brüsszelt kiáltok; huszonegy évesen ugyanis azt dobta a gép, hogy elkísérhettem a Ferencvárost az Anderlecht elleni Bajnokok Ligája-selejtezőre, ahol aztán Lisztes indította Kunticsot, és zutty, Simon pedig a gólvonalról is kifejelte a labdát; az Üllői úti visszavágón meg... Tudják.
Életem legvidámabb dolgozatait írtam akkor, s elhittem, hogy visszajön a magyar futball boldogságosabb korszaka; lesz BL-főtábla sokszor, világ- és Európa-bajnoki részvétel, szőlő, lágy kenyér...

Azóta csak józanodom.

Ami még hagyján, de nem látom a projektet, amely azt feltételezné, hogy a mostani állapot belátható időn belül jobb lesz. Az addig rendben van, hogy sokkal több pénzt ölünk a struktúrába, na de ha az nincs átalakítva gondosan, jól cseszhetjük az egészet. Kívántatna hát a személyi állomány cseréje, a szürkeállomány innovációja, az „urbéri viszonyok megszüntetése"...
Rendben: ez nem a 12 pont.

Ellenben a főkérdésre a válasz: igen, amennyire üdítő, annyira lelombozó ezt a színvonalat látni.

Még Bosznia-Hercegovina nívóját is, Laci.

A szerző a Nemzeti Sport főszerkesztő-helyettese