Kifogás, nyafogás több volt, mint ahány magyar akció Feröeren, amelynek művezetős, börtönőrös válogatottját Bernd Storck „erősnek” nevezte.
Nagy tétet tettem volna arra az idei első vb-selejtező előtt, hogy ha George F. Hemingway lenne a hazai labdarúgó-szövetség elnöke, akkor a tórshavni találkozó után Bernd Storck azonnal hazatérhetne. A Honvéd tulajdonosa ugyanis – a megannyi kapitányi „síráson”, a műfű, a hideg, az összes kellemetlen körülmény felemlegetésén felháborodva – azt fejtegette a mérkőzést megelőzően, hogy ha a világranglista 135. helyére hitelesített feröeri csapatot a magyar válogatott nem győzi le legalább három-négy góllal, akkor a szakvezető nyugodtan visszamehetne Németországba pályaedzőnek, a játékosoknak pedig „Szégyellem magam” feliratú táblát kellene a nyakukba akasztaniuk.
Az biztos volt, hogy a magyar együttes nem nyer három-négy góllal.
Hol az az egy? – sóhajtott fel mindenki, aki Magyarországon élte meg a lepusztulás hosszú évtizedeit. Bár a húsz-harminc esztendős múlt és a jelen egyáltalán nem különbözik: a romlás – az állami tízmilliárdok bedobásával együtt – változatlan. Honfitársaink két éve úgy győztek 1-0-ra Feröeren, hogy a labdabirtoklás aránya 67:33 volt „oda”. A tavalyi visszavágón pedig 1-1-nél nyilvánvaló tizenegyestől fosztotta meg a vendégeket a jó szomszéd osztrák játékvezető, így sikerült 0-1-ről 2-1-re fordítani. Közben a múlt évben BATE Boriszov, Zseljeznicsar, Vojvodina, Rosenborg volt, az idén meg Partizani Tirana, Torpedo Zsodzina, Gabala, Midtjylland... Az előző négyes valamivel erősebb, de a gyengébb kvartettel szemben is ugyanolyan silánynak mutatkozott az „eredmény”.
