– Hallottam róla, mert a többszörös Európa-bajnok Szabó Gabriella felhívott, és – szégyen, nem szégyen – megkönnyeztem, amikor sorolta a régi neveket. Most mondjam azt, hogy már ezért érdemes volt?
|
| Volper László Fotó: Reviczky Zsolt |
– Látom, tele a vitrin jobbnál jobb italokkal. Ajándékok a születésnapra?
Persze, csak nem a mostanira. Nézze, ez a tokaji aszú például 1981-es palackozású. Nálam egy-egy üveg évtizedekig eláll érintetlenül. A pingpongtémájú fotóalbumokat sokkal gyakrabban veszem kézbe. Azokban benne van mindenki, aki valaha fontos volt nekem. A világbajnokok ugyanúgy, mint azok a kölykök, akik a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években csak néhány hónapot voltak velem a KSI-ben. A napokban összefutottam az egyik sráccal egy üzletközpontban. Azt mondta nekem: Laci bácsi, mindent köszönök, soha nem felejtem el azt az időszakot. Elérzékenyültem akkor is.
– Tudom, tőlük kellene megkérdezni, de ön vajon mit gondol: miért emlékszik vissza mindenki szeretettel azokra az időkre?
– Fölteszem, éppen azért, mert a mindennek az alapját jelentő fegyelem, a feltétlen szakmaiság és tudatosság mellett a szeretet jegyében töltöttük a napjainkat. S ezáltal edző és játékos számára is – kötelezettség helyett – szerelemmé vált a játék.
– Ezt ma úgy mondanák: alkotómunka folyt a Nemzeti Sportcsarnok alagsorában, majd később a Jégszínházban.
– Egy időben Seregi László fia is nálunk játszott. A világhírű koreográfus fogalmazott úgy, hogy Lacikám, higgye el, maguk is művészek. Mozgást és technikát tanítanak a legmagasabb fokon azért, hogy a közönség tapsoljon. Amíg élek, nem felejtem el a szavait.
– Akkoriban – nyilván nem véletlenül – jöttek az eredmények is.
– Edzői pályafutásom során abban a kivételes szerencsében volt részem, hogy egy-egy játékos karrierjét végigkövethettem a gyerekkorától egészen addig, amíg le nem tette az ütőt. De olyan is akadt, akinek a kezéből idejekorán kicsavartam. Gergely Gábor, a későbbi kétszeres világbajnok tollszárfogásban kezdett asztaliteniszezni, de tudtam, ha nem vált európai stílusra, soha nem tudja majd legyőzni a kínaiakat. Nem is felejti el soha megemlíteni: valamicske részem nekem is van abban, hogy sokra vitte.
– Erre a legbüszkébb?
– Nehéz lenne választani, de ha mégis kellene, akkor inkább arra voksolnék, hogy 1970-ben Berczik Zoltán felkért a segítőjének. Edzettem a női és a férfiválogatottat, az ifiket és a serdülőket, talán nem is volt olyan játékos a mezőnyben, aki ne fordult volna meg nálam. Ott lehettem a világ- és Európa-bajnoki címeknél, felejthetetlen győzelmeknél és fájó kudarcoknál, s persze megéltem a sikersportág máig tartó hanyatlását is. Szörnyű érzés azt tapasztalni, hogy a jelen meg a jövő helyett jobb híján állandóan a múltat emlegetjük.
– Meg a másik nénikéjét, mert a ping-pongozókénál talán a csak a politikusok közege megosztottabb. Pedig kéz a kézben az ázsiaiak ellen is könnyebb lenne, nem?
– A széthúzás, az ellenségeskedés, az önös érdekek előtérbe helyezése mind-mind előidézője a mostanra kialakult helyzetnek. Meg persze az is, hogy a rendszerváltás után nehezebbé vált a gyerekek toborzása, márpedig minőség mindig csak mennyiségből lesz, s ez a mi sportágunkra fokozottan igaz. Csak egyetlen példa: annak idején Óbudán több szakosztály működött, mint ma az egész fővárosban. Ráadásul a mostani edzőknek összehasonlíthatatlanul nehezebb a dolguk, mint nekünk volt. Napjainkban semmire sincs idő, mindenki rohan, a munka kényszerűen felületessé válik.
– A nyugdíjas edző is rohan?
– Mi az hogy! Most is a tornateremből, a harmadik kerületi idősklubok csapatbajnokságának egyik rangadójáról jövök. Én vagyok az ötletgazda, a főszervező, a mindenes. Aki ötven éven át reggel héttől este kilencig a pingpongcsarnokban töltötte a napjait, az túl a nyolcvanon sem tud nyugodtan otthon ülni. Kérdezze csak meg a nejemet!
