Mintha a futballvilág fölött, de legalábbis azon kívül állnának.
Tudjuk persze, hogy vannak szankciók; súlyos tévedések után akár haza is küldik a tisztelt sporttársakat a nemzetközi tornákról. Ám az egyszerű földi halandónak fogalma sincs arról, milyen alapon történik ez. Ki és mely szempontok szerint értékel? Hol láthatjuk a számítási mátrixokat, az adott meccsek súlyozását, a szorzókat? Hol a bárki számára hozzáférhető nyilvántartás? Ne csodálkozzon senki, ha a játékvezetői bizottságok üléseit az átlagos drukker nagyjából úgy képzeli, hogy a bírómaffi a feje megveregeti hű csatlósa vállát: „Jól van, Józsikám, te már eleget csaltál, hazamehetsz!”
Nem rosszindulat ez, hanem a horror vacui elméletének legelemibb példája: ahol semmi nincs, oda az ember természetszerűleg képzel valamit. Nem nyilatkoznak? Hallgatnak, mert úgy machinálnak, ahogyan nem szégyellnek! Nincs bocsánatkérés? Nyilván röhögnek a markukba!
Egyet kell érteni Mourinhóval: ha egy játékos hibázik a pályán, lapot, esetleg eltiltást kap, és a sajtó haragjával is szembe kell néznie. Hiszen ez a sport szellemisége: ha rontottam, azt elismerem; bocsánat, legközelebb igyekezni fogok. Ezt várjuk az izgága vagy akár erőszakos edzőktől, akik talicska pénzt fizetnek, ha elgurul a gyógyszerük; ezt a futballistáktól, akiket tárgyalásokra hurcolnak, ha szabályt szegnek; és megköveteljük a kluboktól, a szövetségektől is. Mert ki kap – amúgy helyesen – büntetést, ha a szurkolók ordenáré rigmusokat üvöltöznek? A klubok és a szövetségek. A futballvilágban a szankciók nyilvánosak, lekövethetők, mindennek megvan a felelőse. Ki véve az adminisztráció korrupt döntés hozóit meg a játékvezetőket.
A FIFA szándéka, hogy megvédje a bírákat, ám a hermetikus elzárás csak tovább rontja a róluk kialakult képet. Az világos, hogy tökéletes bírói teljesítmény nincs. (Miközben a videobírót évek óta képtelenség bevonszolni az International Football Association Board, a labdarúgás szabályalkotó testületének – sokak szerint – „kőkorszaki” barlangjába.) Azt még el lehet fogadni, hogy túl nagy a bírókon a nyomás, fenyegetik őket, egyetlen döntésük események egész láncolatát indíthatja el. Akceptál ható, hogy náluk tizenöt-húsz évvel fiatalabb élsportolókat kell lekörözniük a pályán, ezért nem láthatnak mindent. Még az is érthető, hogy az értékelésük mikéntjének nyilvánosságra kerülése súlyos következményekkel járna. Rendben, a Board nem delegálhat minden forduló után szóvivőt, nem adhat ki sajtóközleményt azzal, hogy X. Y. sporttárs ezen a héten 6,7 pontos teljesítményt nyújtott, elnézett egy tizenegyest, ezért most két hétig nem vezethet, és levonunk a fizetéséből.
De ott, ahol a nemzetközi szövetségeknek még arra is pontos előírásai vannak, hogy hová kerüljenek a matricák a kispadok plexijén, a labdaszedők körében sincs helye a susmusnak. Sőt a susmus látszatának sem: teljesen mindegy, mennyire tiszta az ügymenet, ha abba betekintés nincs. A játékvezetők megítélését tekintve semmi sem károsabb, mint ez a maradi, nehezen védhető rendszer.
Az illetékes urak azt kérik: ne legyenek irreális elvárásaink a bírókkal szemben. Ám a szurkolótól elvárni, hogy elfogadja: csapata eredményeit kvázi kívülálló emberek hibái befolyásolják, miközben kezünkben a technológia, amely kiküszöbölné azokat, szürreális.
Mint, mondjuk, a megadott lesgól.
LABDARÚGÓ EURÓPA LIGA
NYOLCADDÖNTŐ, VISSZAVÁGÓK
Benfica–Tottenham 3-1 2-2
Valencia– Ludogorec 3-0 1-0
Plzen–Lyon 1-4 2-1
Fiorentina–Juventus 1-1 0-1
Anzsi Mahacskala–Alkmaar 0-1 0-0
