„Visszakérdeznek, hogy szabad-e még egyszer a nevet”

– Csak Arsene Wenger személye állandó. A nagy öreg, akit néha megmosolyognak, de valahogy mégis mindig oda lyukadunk ki, hogy fontos, amit mond. Nem hasonlították még a francia mesterhez?

– Nem. De úgy érzem, Wenger személye jót tesz a jelenkor futballjának. Szeretem, hogy nem szórja a pénzt, és ha most gyengébb is a csapat, mint Henryék idejében, nagyon rossz azért sosem lesz.

Fotó: Koncz György / Népszabadság

– Tud még igazán, szívből szurkolni?

– A magyaroknak olyannyira, hogy néha ki kell kapcsolnom a készüléket, úgy izgulok. Ez talán együtt jár éveim számával. Évtizedekig úgy kellett ülnöm az eseményeknél, hogy nem engedhettem meg magamnak az idegeskedést, hiszen az ember olyankor könnyebben téveszt, ráadásul az elfogultság is tetten érhető. Lehet, hogy ennek a visszahatása, de bizony vannak események, amiket nem nézek meg, holott nagyon érdekelnek. Csak úgy bele-belepillantok négy-öt percenként.

– Mi volt az utolsó, amin nagyon felizgatta magát?

– Amikor Ambros Martín kiborult két Győr–Fradi-kézilabdameccsel ezelőtt, és volt is némi igazsága. Ha ez a Győr jó arra, hogy nemzetközi szinten minket képviseljen, akkor jó kell, hogy legyen magyar bajnoknak is. Még akkor is, ha az ellenfél keretében kevesebb a külföldi. Az utolsó meccset kikapcsoltam, nem akartam hallani, amint a közönség azt skandálja, hogy ria, ria, Hungária. Miért kell két magyar csapat mérkőzésén, jól érthető célzattal, ezt kiabálni? Küldjék akkor a külföldi játékosokat haza! Mennyi pénzt meg lehet spórolni. Ja, hogy ha nagy magyar klubot akarunk, akkor abban a külföldi sztár is a mienk. A mi gyerekünk...

– Fiatal korában is előfordultak effajta, kirekesztő megnyilvánulások?

– Nem emlékszem ilyenekre. És nagy meccs utáni balhékra sem. Most miért van balhé meccs után? Akkor 70-80 ezer ember is 7-es busszal, ha lassan is, de nyugalomban hazatalált. Most a félüres stadion népével is nehéz néha bírni. Bevallom, legalább tíz éve nem jártam futballstadionban – a tévé előtt egyszerűen többet látok. Közelebbi ismerőseim a Premier League- meg a BL-meccsek játékosai, mint a mi NB I-es futballistáink. Sajnálom a játékvezetőket is: a nézők azt is láthatják, amit ők nem. Előbb-utóbb fel kell adnia a nemzetközi szövetségnek ezt az oktondi harcot: ha egyszer a technika segíthetne, miért hátráltatják?

Fotó: Koncz György / Népszabadság

– Milyen érzés volt végignézni a FIFA összeomlását?

– Írja meg, hogy csak a vállam vonogatom. Nem ért meglepetés.

– De tényleg: vannak még illúziói?

– Minden újonc, aki bekerül a tömegkommunikáció nagy gépezetébe, szeretne bennfentessé válni. A pályám elején fontos volt, hogy visszaköszönt-e nekem a csatár, noha éreztem: az integritásomat csak úgy tarthatom meg, ha nem válok cimborává. Aztán múltak az idők, és rájöttem, hogy az élsport a magunkfajtának sípszótól sípszóig, rajttól célig tartson, akkor őrizzük meg legjobban illúziónkat, akkor marad leghitelesebb a mércénk.

– Érezte annak idején, mekkora erő rejlik a televízióban?

– Eleinte nem, de talán sokkal előbb éreztem meg, mint sokan mások. Akkortájt érhetetlen magasságból néztek le a televíziót, a tévéseket, a sportsajtóbeliek meg különösen. „Ezeket honnan a fenéből szalajtották?" – hallottam hosszú éveken át. Több rádiós kolléga, amikor hívták a tévébe dolgozni, nem ment, mert úgy vélte, az nem komoly dolog.

– Ez ma hasonlóan van az online tartalmakkal, nem?

– Igaza van. Egyelőre a kép minősége a tévé előnye, meg hogy könnyebben kezelhető, hiszen nem lehet elvárni, hogy öreg nénikék keresgéljenek az interneten. De ez idő kérdése. Megváltozott a sportkommentátori szakma jelentősége is: kezdetben fogódzót kellett adnunk, mi voltunk a tájékozottak, a kép is fekete-fehér volt, csak 3 kamera közvetített, a néző honnan a fenéből tudott volna bármi közelebbit is a látottakról? Ma 24 kamera közvetít, négyszer lassítanak vissza minden helyzetet, az információ pedig, ami a képre van írva, önmagában is elegendő.

Fotó: Koncz György / Népszabadság

– Manapság már egy operaközvetítés technikai háttere is komolyabb, mint akkoriban egy futballmeccsé...

– Bizony. Már megvettem a bérletünket a Metropolitan Opera jövő évi sorozatára az Urániába. Ahhoz képest, hogy 30 éve élek egy operettsztárral, sokáig nem igazán vonzott a műfaj, most mégis én csaltam el a feleségemet a Met-féle A víg özvegyre. Csodás élmény a hatalmas képernyőn nézni a New York-i előadást, micsoda hang- és képminőség! Korábban az On The Spot S. Takács Andrásával néztem meg ugyanott A walkürt. Annyira elvarázsolt, hogy az első felvonás végén elkezdtem tapsolni. Egymagam az Uránia teljes nézőterén. Andris szerintem szégyenkezett miattam – és én is elszégyelltem magam, nehogy már azt higgyék, hogy fel akarom hívni magamra a figyelmet...

– Nyugtasson meg: nem sírja vissza, hogy lépten-nyomon megállítják az utcán.

– Az úgynevezett népszerűség a kíváncsisággal azonos, nagyon nehéz kilúgozni belőle a szeretetet. Amikor 1960-ban először olimpián jártam – mi tagadás, pénzkereseti szándékkal – tartottam élménybeszámolókat. A televízió olyan irdatlan nagy szenzáció volt, hogy a 200 férőhelyes moziban nézte a falu a kis képernyős fekete-fehér készüléket. Beszélgetés végén odajött egy bácsi, félrehúzott: azt mondja meg nekem, öcsém, hogy maga kicsi ember, látom, de mégis, hogy fér be abba a dobozba?

Nem viccből mondta. A csoda maga a doboz volt. A pályám együtt indult és ötven éven át együtt haladt a televíziózással. Ez gyönyörű, de ma már, természetesen minden nappal növekszik azok száma, akiknek semmit nem mond már „ennek az ipsének" a neve. Ez jól mérhető, amikor a telefonban visszakérdeznek: szabad még egyszer a nevet? És akkor le kell betűzni. Eleinte az ember elcsodálkozik, aztán megszokja szépen. Ez az élet rendje.

– Milyen új utakat találhatnak maguknak a kommentátorok?

– Az semmi esetre sem jó út, ha konkurálnak a képpel. Az a legszörnyűbb, amikor a képen fociznak, ők meg adatokat közölnek. De iszonyatos rajtuk a terhelés: egyik kollégám elmondta, volt olyan hete, amikor hetet közvetített. Ezt szinte képtelenség jól megoldani. Annak idején az én főnököm azt mondta: akármi az ára, mi off-tube, azaz itthonról, képernyőről, nem vállalunk élő közvetítést. Ez azóta megfordult: minden további nélkül lehet közvetíteni kényelmesen, akár otthonról a szobából is, olyan gazdagságban és könnyen lehet megszerezni az információkat, és olyan tökéletes a képi közvetítés. Persze tévedni, hibázni így is lehet. Előhozakodhatnék például a két elhíresült esetemmel, Parti János, illetve Vajda Attila olimpiai győzelmével, a pályafutásom elejéről és végéről.

Fotó: Koncz György / Népszabadság

– Hogy lehet feldolgozni a kapitális bakit?

– Nem lehet. A második kevésbé rázott meg egyébként, ha ott vagyok a helyszínen, nyilván látom az egész pályát, és nem 750-nél mondom be, hogy Vajda megnyerte.

– A Parti János-féle eset jobban megviselte?

– Arra a mai napig verítékezve felébredek, mert néha álmomban előjön. Parti hét centivel nyert, a befutót a kamera totálképben mutatta, én meg 40 kilométerre ültem az Albano tótól, a verseny helyszínétől. Az angol guide viszont, aki ott ült a verseny céljában, harminc-negyven ország kommentátorának a fülébe azt mondta, hogy az orosz Szilajev győzött.

– Mit érzett, ha a pályatársai hibáztak?

– A kezdeti években bizonyos kárörömet. De egyszer csak az ember rájön arra, hogy a mások hibájában is osztozik, hisz szaktársak vagyunk valamennyien, akik ezt műveljük. Egy céh. Amikor nemrégiben elindult az új M1-M4 csatorna, sokan nekiestek a számos fiatal és kevésbé fiatal kezdőnek. Pedig inkább azokon kellett volna elverni a port, akik alig-alig képzetten tették oda a képre őket.

Fotó: Koncz György / Népszabadság

– Hogy állna neki, ha azt kérném, foglalja össze a pályafutását egyetlen, mostanában divatos, mindössze néhány másodperces, úgynevezett Coub-videóban?

– Azokból a fejekből készítenék összeállítást, akikkel beszélgethettem: egyszerű emberekkel, akik általam váltak sokak számára ismertté. Végső soron, velük vagyok egy. De benne lennének azok a nagy emberek is, akik csodálatos volt találkoznom. Hát még – mert ilyen is volt nem is kevés – akikkel úgy éreztem, egy húron pendülünk... Érti, ugye, hogy gondolom?

- És ha humoros mémet kellene készítenie magáról?

– Az egész indulásom egy mém volt: sámlira kellett állnom, hogy felérjem Rafer Johnson tízpróbázót. Vagy az első stúdióműsorom, amelyben az afroamerikai énekes-békeharcos, Aubrey Pankey volt a vendégem. Azt találta ki a rendező, hogy egy díszlet-bárpultnál beszélgessünk. Egy statisztalány be volt öltöztetve presszósnak, a pulton zserbókockák sorakoztak ezüstpapírba csomagolva. Pankey, akinek, velem ellentétben, volt rutinja a tévészereplésekben, lazán kibontott egy zserbókockát és a szájához emelte – majd beleharapott, egy fakockába. Mert a zserbó csoki kellék volt. Mind a ketten úgy röhögtünk, hogy alig tudtuk folytatni.