Azt nem mondanám, hogy teljesen váratlanul ért az eredmény, mert úgy vágtam neki az évadnak, hogy egy-egy versenyen akár a dobogó is meglehet. Persze tudtam: kizárólag akkor érhetem el a célomat, ha tökéletesen vagy csaknem hibátlanul megyek végig a pályán. St. Moritzban majdnem minden összejött, a felső szakasz mintaszerű volt, csak kicsit lejjebb, egyetlen kapunál rontottam. Utólag úgy érzem: azt bevehettem volna szűkebben is.
Mit mondjak, nekünk így is tetszett... De ennél sokkal érdekesebb, hogy mit mondtak a riválisok.
Mindenki áradozott, ölelgetett, rázta a kezemet, a svájci szövetség elnöke külön is odajött gratulálni. A telefonhívásaim számát és az SMS-eket még nem adtam össze, ahogyan a Facebook-oldalam üzenőfalára érkezett posztokat, kommenteket sem.
Csodálkozik? Ön ott állt a pódiumon, miközben a vert mezőnyben olyan világnagyságok búslakodtak, mint az olimpiai bajnok, négyszeres összetett VK-győztes amerikai Lindsey Vonn, a kétszeres ötkarikás első szlovén Tina Maze vagy a szintén kétszeres világbajnok osztrák Elisabeth Görgl. Őszintén: hitte volna ezt, amikor négy éve áttelepült Erdélyből?
Ha nem bíznék magamban, nem is csinálnám. A vetélytársak között nincs olyan, akit legalább egyszer ne győztem volna le, ezek után miért ne válhatna valósággá a legszebb álmom is? Semmi más nem kell hozzá, csak az, hogy majd egyszerre mindannyiuknál jobb legyek. Az eredmények azt igazolják, jó úton járok. Vagy inkább járunk, hiszen minden segítséget megkapok, így a sikerem a hazai sísport sikere is. A rövid távú célom, hogy minden lesiklóversenyen a legjobb tíz közé kerüljek, a hosszú távú tervem pedig jó ideje nem változott.
Arra utal, amit tavaly, Crans Montanában már pedzegetett? Hogy a cél 2018-ban az olimpiai aranyérem?
Ezzel kelek, ezzel fekszem. Ha minden jól alakul, talán tényleg sikerülhet. Mindenesetre már kimondani is borzongató érzés.
