Hát még, ha az egyéb programokat is számba vesszük!
Az első itteni SZÚR után jelent meg a következő – nagyon is jellemző – mondat: „A Népstadion kapuinál reménykedő csoportok, amelyek valami csoda folytán jegyhez szeretnének jutni."
A SZÚR pedig nem volt más, mint a színész–újságíró rangadó, melyet 1963-tól az Üllői útról áttelepítettek „a stadionba” – mindenki csak így hívta az arénát –, olyan heves érdeklődés nyilvánult meg a komédiások és a krónikások találkozója, valamint a meccset megelőző esztrádműsor iránt. Csaknem negyedszázadon át rendre telt ház volt a május utolsó vasárnapján tartott rendezvényen, csakúgy, mint 1965-ben Louis Armstrong koncertjén, valamint évtizedekkel később megannyi más világnagyság hangversenyén. Kétszer nyomta az arénában a Rolling Stones, Freddie Mercury a Queen frontembereként magyarul énekelte, hogy „tavaszi szél vizet áraszt”, és persze magyarul szólt egy zenekarnak is a „ria, ria Hungária!”, jóllehet a rock (beat) hazai „szentháromságaként” a Népstadionban közösen is fellépő Illést, Metrót, Omegát emlegették.
|
Zsúfolt ház 1964. május 23-án, a magyar–francia Eb-negyeddöntő visszavágóján (2-1, az összesítésben 5-2)
Fényes Tamás / MTI |
A fő profil azonban a futball volt. Ennek nem mond ellent, hogy Kovács József („Bütyök”) 80 ezer néző előtt hajrázta le a tízezres világcsúcstartó szovjet Vlagyimir Kucot – aztán az olimpiai bajnok csehszlovák Emil Zatopeket is lefutotta –, és 40 ezer néző jelenlétében rendezték 1955-ben a magyar–szovjet döntőt az első és utolsó szabadtéri férfi kosárlabda Európa-bajnokságon. Nem mellesleg: nyertünk...
Két atlétikai Európa-bajnokság is zajlott a különleges látogatottságú helyszínen, és a sportok királynőjének első itteni Eb-je előtt egy évvel (1965-ben) az Universiade résztvevőit ugyancsak vendégül látta a betonrengeteg. Ami pedig a külföldi labdarúgócsapatokat illeti, a földkerekség összes számot tevő válogatottján kívül megfordult a Népstadionban az Ajax, a Barcelona, a Bayern München, a Botafogo, a Flamengo, az Internazionale, a Manchester United, a Milan, a Real Madrid, de hajdanán nem miattuk özönlött a közönség az arénába. A tumultust a mi futballistáink okozták... Ha az összes magyar játékost felsorolnánk, akiért a világ végére is elmentek volna az emberek, akkor itt ülnénk egy hétig. Legyen e cikkben is jelkép az a fenomén, akiről a stadiont 2002-ben elnevezték: Puskás Ferenc.
A legutolsó telt házat 1986 márciusában jegyezték. Akkor azt skandálta a mámoros közönség: „Itt a húsvét, itt a nyúl, magyar–brazil három-null...”
Akadtak más szövegek is. Rituáléja volt annak, hogy valaki elkiáltotta magát: „Alsó...” Mire vagy 40 ezren üvöltötték: „Felső...” Aztán 80 ezer ember folytatta együtt: „...király, ász, hülye bíró, mit csinálsz?!” Kalap, a népszerű fruttiárus (szinte senki nem tudta, hogy Zöllei Jánosnak hívták) ezt lovagolta meg, amikor kitalálta: „Ki a jobb?” Mire egy egész stadion zúgta: „Magyarok!”
Pláne, ha valamelyik honfitársunk gólt ért el. A soha nem feledhető lövések, fejesek (cselek, indítások) felelevenítésétől – engedelmükkel – szintén eltekintek, mert a Pallas Nagy Lexikonának igazán tekintélyes mérete sem lenne elég a megszámlálhatatlan élmény visszaidézéséhez. Azt viszont rögzítem, hogy ajánlott volt jó korán kimenni a meccsekre, és nem csupán az irdatlan csődület miatt, hanem azért is, mert nem kis térséget kellett bejárni. A létesítmény összterülete 192 916 négyzetméter, és az, aki a felső tribünökre kapott – vagy direkt azokba vett – jegyet, még lépcsőzhetett is szépen. Bár sokak első útja a túloldalra, a szoborparkhoz vezetett, mivel ott zajlott a bemelegítés. Kimagaslóan jó helyezkedéssel akár két-három méterről lehetett nézni a labda művészeit... S még véletlenül sem kellett inzultustól tartani.
Sőt, „odabenn” a kettős rangadókon az volt a szokás, hogy ha az első félidőben a fővárosi klubtáborok törzsszektorai felé támadott a rajongott csapat, akkor a szünetben a drukkerek tízezrével cseréltek helyet. Ehhez el kellett menniük egymás mellett az alsó és a felső karéj közti folyosón, és – a fiatalabbak hiszik vagy sem – nem tört ki balhé!
Jelzem, a négy nagy – FTC, Honvéd, Újpest, Vasas – csak 1973 szeptemberétől, központi utasításra szerepelt rendszeresen egy műsorban a stadionban. A hatvanas években összesen hat alkalommal jött össze ez a kvartett. A „kettős rangadó” eredetileg bemondás volt: duplát jelentett, derbit nem feltétlenül. Már a legelső alkalommal, 1953. augusztus 30-án is a Dózsa–Csepel (3-2) előzte meg a Vörös Lobogó–Kinizsit, azaz az MTK–FTC-t (2-0), ám akkor is egybegyűlt 55 ezer ember, ha – mint 1965 márciusában – MTK–Győr (1-1), FTC–Pécs (1-1) volt a program. Az igazi rangadókat fölösleges lett volna egy füst alatt elhasználni, mígnem elérkezett 1969. december harmadika és Marseille, majd négy nappal utána a Honvéd–FTC (5-2) alig ezer nézővel, s ettől kezdve négy évig a Honvéd Kispesten, az Újpest a Megyeri úton, a Vasas a Fáy utcában fogadta valamennyi riválisát. A visszatérés viszont pompásan sikerült: 1973. szeptember 9-én 75 (egyes források szerint 79) ezer néző tombolt a Vasas–Újpesten (4-2) meg az FTC–Honvéden (2-1).
A Népstadion fogalom volt, és az is marad. Kiapadhatatlan örömforrás és egyenesen életforma volt,
de nem maradt az. Kiveszett belőle a lényeg: a futball és annak felbecsülhetetlen társadalmi hatása.
Szép, hogy az új aréna felépítésekor megőrzik a „stadion a stadionban” koncepciót, azaz a feltehetően 2019-benmegnyíló új létesítmény emlékeztet majd a régire.
|
Fogalom volt, és az is marad
Szabó Miklós / Népszabadság |
De nem a falak a fontosak, hanem az aréna lelke. S a labdarúgással hosszú ideje úgy vagyunk, mint az az edző, aki útmutatásért kilincsel a sikercsapat trénerénél: „Mester, sorra veszítjük el a meccseket, gólt még véletlenül sem szerzünk, mondja meg, mit tegyünk?” – Állítsanak a pályára tizenegy hordót, és próbálják meg azok között minél lendületesebben vezetni a labdát! – hangzik a válasz. Néhány nap múlva a tanácsot kérő szakvezető újra jelentkezik. „Maestro, a gyakorlat kitűnő, de félek, rajtunk nem segít. Az első tartályos tréningen a fortélyos hordók 2-0-ra nyertek.”
