A magyar válogatott hivatalos szurkolói csoportja, a Carpathian Brigade utazását Molnár-Tóth Marianna szervezi. Ő három éve, a bukaresti meccsre indított különvonatnak köszönhetően vált a magyar brigád „keresztanyjává”: amikor kiderült, hogy az első vonat finanszírozására összegyűlt pénz jelentős részének lába kelt, kellett egy megbízható ember, aki leszervezi a második szerelvényt. Marianna korábban a Fradi-tábor utazásaiban segédkezett, Franciaországba már mintegy ezer ember utazik az ő közreműködésével. – Amikor biztossá vált, hogy kijutottunk az Eb-re, felvettem a kapcsolatot néhány busztársasággal – vázolja. – Sokuk azonnal leszögezte: nem szállít drukkereket, ami nem lepett meg, hiszen korábban az is előfordult, hogy amikor kiderült, szurkolókat kellene utaztatniuk, egy nappal a meccs előtt mondták vissza a kifizetett fuvart.
Egy busztársaság azonban partnernek bizonyult, és ezzel vélhetőleg nem járt rosszul: négy autóbusznyi drukker mindhárom magyar meccsre utazik, ezenfelül két busz megy Lyonba és Marseille-be, hét pedig csak a kikötővárosba, az Izland elleni mérkőzésre. Csak Lyonba is indítanak két járművet, és van egy buszra való kalandor, aki csak a legtávolabbi helyszínre, Bordeaux-ba követi Dzsudzsákékat. Emellett rengetegen vágnak neki az útnak vonattal, repülővel, személy- és lakóautóval is. – Idősek és fiatalok, férfiak és nők, teljes családok és nagypapák az unokájukkal – sorolja Mariann, mennyire sokszínű az utazóközönség. – Két Jász-Nagykun-Szolnok megyei polgármester például összefogott, és közösen szállítja településeiről a drukkereket. Valamennyi buszon lesz majd egy szervező, aki ügyel a rendre, és ha valaki alkalmatlannak bizonyul arra, hogy kulturáltan velünk utazzon, nincs kegyelem: simán ott hagyjuk az autópálya mellett.
A busztársaság fejenként 4000 forint kauciót szed, ezt csak akkor kapják vissza a drukkerek, ha a jármű sértetlen a túra végén. Mariann szerint jól elkülöníthető egymástól a szurkoló, az ultra és a huligán. – A szurkoló az, aki drukkol valakinek: végső soron tehát mindenki. Az ultra fanatikus: ott van minden meccsen, és buzdítja a csapatot, akár nyer, akár veszít. A huligánnak az ellenfél iránt érzett ellenszenv a legfontosabb, nem veti meg a fizikai erőszakot sem – az ultrával ellentétben, aki a hangjával fejezi ki szimpátiáját. A kilencvenes évek és a kétezres évek elejének hazai huliganizmusa mára teljesen átalakult, a felek többnyire nem az utcán intézik el a vitás kérdéseket, hanem például az évente nekik szervezett küzdősportgálán. A válogatott ráadásul szent: az egyébként ellenséges táborok szurkolói a legnagyobb egyetértésben buzdítják majd Bernd Storck együttesét.
|
| Fotó: Mirkó István / Népszabadság/archív |
A drukkerek közös táblázatban vezetik, kinek melyik szektorba szól a jegye, a szállást Mariann intézte a csoportok számára. A Carpathian Brigade egyenpólóval készül az Eb-re, de mivel a stadionba csupán 2 méternél kisebb zászlók vihetők be, nagyobb megmozdulással, úgynevezett „koreóval” nem tud előállni. A hangos buzdítás viszont garantált. A brigádtagok egyébként saját zsebből finanszírozzák a kellékeket: minden meccsen perselybe gyűjtik a pénzt a gyakran több százezer forintos drapériákra, s a tagok munka mellett, hosszú heteken át készítik azokat. A brigád állandó kapcsolatban áll a játékosokkal, akik gyakran fejezik ki hálájukat a közösségi oldalakon, sőt olykor üzenetben is – többen közülük elmondták, s Dárdai Pál korábbi szövetségi kapitány is hangsúlyozta: a kijutásban óriási szerepe van a szurkolótábornak.
Mariann szerint a keménymag három-négyezer emberből áll, de Franciaországban akár ötezresre is dagadhat a tábor, mert az Eb-selejtezők olyanokat is aktivizáltak, akik csalódottságuk miatt évek óta, esetleg soha nem is túráztak a válogatottal.
Ilyen például a Körmend-fanatikus Zoltán, a kiábrándult futballszurkoló mintapéldánya. Sok öröme nem volt eddigi élete során a válogatottban, most mégis elindul Franciaországba. – ’78-ban már megfogantam, ’82-ben már éltem, ’86-ra meg már emlékszem is. Az utána következő leépülést pedig átéltem. Főként vereségekhez köthető emlékeim vannak a válogatottról: sosem felejtem a jugoszlávok elleni pótselejtezőre való hosszas készülődésünket az egyetemen, és a tekintetünket az első negyedóra után. Ugyanilyen döbbenet volt az előző selejtezősorozatban, amikor Guzmics... Szóval – bármilyen ironikus is – katartikus élményem tényleg csak akkor volt, amikor Priskin betekerte a hosszúba. Mi meg percekkel azelőtt még ekéztük Storckot, hogy minek cserélte be... A kétezres évek elejétől gyakran kötöttem sporteseményekhez az utazásaimat, akkor fogalmaztam meg: ha kijutunk egyszer még az életemben valahová, ott akarok lenni.
Imre „civilben” az ország legfanatikusabb Arsenal-szurkolóinak egyike, mondhatni Arsene Wenger magyarországi nagykövete. Az Eb-re azonban trikolórba öltözik: „Amióta kiestünk Mexikóban, várom, hogy kijussunk valamilyen tornára, mert szurkolónak lenni legjobb dolog a világon. Egy szurkolónak megtiszteltetés, hogy elkísérheti csapatát, elénekelheti a Himnuszt, és buzdítja a nemzeti tizenegyet. Amikor kicsi voltam, iskolanap előtt szent volt az alvás, így az esti meccseket nem mindig nézhettem, de pisilést színlelve egy félidő alatt olykor tízszer is rákérdeztem az eredményre. A végén inkább megengedte édesapám, hogy együtt nézzük a válogatottat.
|
| Fotó: Szabó Miklós / Népszabadság |
Egyszer egy költözés során pénztárgépszalagra írva (édesanyám boltban dolgozott) ezt találtam: Magyarország 3–0 ENESZKÁ – nevet Imre, aki hurráoptimizmusát az angol bajnoki idényről az Eb-re is átmentette. – Kötelező továbbjutást várok, az első meccsen az osztrákok lába is remegni fog, be lesznek tojva. Izlandon átmegyünk, mint az úthenger, végül a portugálok ellen van esélyünk az ikszre. De az eredmény másodlagos, a legjobban azt várom, hogy zúgjon Marseille-ben az itthon vagyunk, ismeretlen ismerősökkel énekeljünk, koccintsunk, dumáljunk a fociról a meccs előtt, majd a hármas sípszót követően hajnalig. A lényeg az utazás: a hajnalban kelés, nekivágni a végeláthatatlan útnak, zászlókat lengetve szendvicset enni egy benzinkúton, zrikálni a másikat, gólokat felemlegetni... Nyolcan megyünk két kocsival, én viszem magammal a 23 éves öcsémet is, hogy testvérként együtt éljük át ezt a fantasztikus érzést. Ott lenni, szurkolni, ölelkezni a gól után. Az egyik barátom is velünk tart: negyvenedik szülinapjára a baráti kör összedobta számára az egész utazást. Már beszereztük a sálakat, zászlókat, remélhetőleg lesz közös pólónk is, emlékbe eltenni, vagy bekeretezve lóghat a falon.”
Sándor fia, Peti hétéves. Együtt utaznak az Izland elleni meccsre. A férfi életre szóló pozitív élményt szeretne a kisfiának, olyat, amilyet majd Peti a saját gyermekeinek mesélhet. Ez azonban a terrorveszély és a tüntetések miatt nem garantált. – Egyáltalán nem készítjük fel Petit, tudatosan nem beszélünk erről az eseményről. Azt persze tudja, hogy megyünk, a legelején megbeszéltük vele, hogy van-e kedve, de mostanában nem kerül elő itthon témaként. Ugyanis szembe kell néznünk vele: alakulhat úgy a világ, hogy felelős szülőkként június 15-én este azt kell mondanunk neki, hogy nem jöhet, ez most túl veszélyes. Ha egyedül utazom, meg tudom tenni, hogy Marseille-ben nem megyek be a stadionba, de a szívem szakadna meg, ha a fiam szemébe kellene néznem a Velodrome mellett és azt mondani: kint maradunk, mert veszélyes. A szívem mélyén magam sem vagyok nyugodt. Vártam harminc évet arra, hogy nagy eseményen drukkoljak a válogatottnak, de ennél sokszor fontosabb, hogy haza is térjek erről a meccsről, és felneveljem a gyerekeimet.
