Jellemző a hely luxusára meg méreteire, hogy a golfautóforgalom a Nagykörút és a Rákóczi út kereszteződésének délután öt órai közlekedési csúcsára emlékeztet, mert a külvilágtól gondosan elzárt térség egyfelől golfparadicsom, másfelől azok a tehetős vendégek, akik lakják, telefonon rendelhetik a golfkocsit, az irdatlan területet ugyanis gyakorlott turisták sem tudnák bejárni. Hogy vannak civil – tehát nem a labdarúgó-Eb-n fellépő – vendégek is, az nem mond ellent a külvilág gondos kizárásának, mert ide csak úgy nem lehet beesni, a látogatók köre messzemenően meghatározott. De a bungalow-knak nevezett elegáns házak száma azt mutatja: van az ilyen fényűzésre is igény szépen...
Mielőtt ideutaztam, láttam egy hirdetést Terre Blanche-ról: éjszakánként 160 ezer forintért már ki is lehetett venni egy akciós apartmant. A következő hetekre foglalt a hotel, ám a klubtagok bejárhatnak golfozni, de ez egyáltalán nem zavarja majd a magyar labdarúgók idilli nyugalmát. Előfordulhat azonban, hogy a fiúk otthon érzik magukat, mert pénteken – Dinnyés Mártonnak, az MLSZ kommunikációs osztályvezetőjének avatott idegenvezetésében – megpillantottam egy magányosan fürdőző vendéget, akit olyan feszülten figyelt az úszómester, ahogyan Bástya elvtárs tempóit követték Bacsó Péter A tanú című filmes remekművében. A jelszó itt az: csak a táj szépségében lehet elmerülni, a vízben nem...
Amúgy a Terre Blanche nem csupán nyári látványosság: nevét (Fehér föld) arról kapta, hogy ezen a hegyvidéken tovább megmarad a hó, mint a környéken bárhol. Még szép: az övezet a nem feltétlenül a fagyos napjairól elhíresült Cote d'Azur fölött terül el. Ezzel együtt nem minden helység áraszt vidámságot errefelé: Grasse például arról is nevezetes, hogy ebben a kisvárosban élt korai halála előtt az akkor már súlyos beteg Edith Piaf. Hogy hol és mikor hunyt el, azt 1963-ban, a tragédia bekövetkeztekor szinte senki sem tudta, mert a nagy énekesnő holttestét a barátai titokban Párizsba vitték, és másnap közölték, hogy a sanzonok halhatatlan előadója „szülővárosában távozott közülünk”. Pedig Grasse-ban sem lett volna szégyen elbúcsúzni a földi léttől, hiszen ez a település a parfüm fővárosa, a mennyei illatok első itteni laboratóriumát már a tizenhatodik században felállították. A legjobb márkák egy részének ma is virágültetvényei vannak a napfényes domboldalakon, és egyáltalán nem véletlen, hogy a 2006-ban bemutatott A parfüm című – a legkevésbé sem andalító, sőt nehezen emészthető – film jó része Grasse-ban játszódik.
Montauroux-ban egészen más premier volt: bemutatkozott a magyar sajtóközpont. Ez méltó az Eb-hez, európai szolgálatkészség és szakszerűség jellemzi, egyúttal tökéletesen megfelel annak a kívánalomnak is, amely Bernd Storck szakvezetőtől származik: nevezetesen, hogy a futballistákat ne zavarják a finom főhadiszálláson. Inkább átruccan onnan a médiacentrumba a szövetségi kapitány és alkalmanként egy-két játékos...
Ezt azért még szokni kell.
 |
| Fotó: Hegedüs Gábor |
Mármint azt, hogy a magyarok kompetensek a futball Európa-bajnokságán. Ez, mint tudjuk, negyvennégy esztendő óta nem fordult elő, és magam is különös érzéssel vettem át a nizzai stadionban a nyakba akasztható akkreditációs kártyát, mert olyan nagy labdarúgó-eseményen, amelyen honfitársaink is a szereplők közé tartoznak, harminc éve, a mexikói világbajnokság óta nem jártam. Olyan messze van az előző részvétel, hogy az 1972-es kerettagok közül Rapp Imre, Fábián Tibor, Páncsics Miklós, Kocsis Lajos, Bene Ferenc, Albert Flórián már nem él. Az emlékük annál inkább; a helyezésüket – pedig akkor az a negyedik pozíció mekkora csalódást keltett! – nehéz lesz reprodukálni. Negyvennégy esztendeig nem sikerült, és valószínűleg most sem megy, de maximálisan egyetértek egy labdarúgó-szövetségi korifeus eszmefuttatásával: „Már az is csoda, hogy itt vagyunk. A következő cél a gólszerzés. Ha az megvan, az újabb állomás egy pont elcsípése lenne. S ha aratnánk egy győzelmet... Annál már csak az volna nagyobb varázslat, ha továbbjutnánk a csoportból.”
Jó ezeken tűnődni, de az első fellépésig még jó néhány nap eltelik. Egyelőre mások állnak a középpontban, és nem mindegyikük labdarúgó: a szombat esti angol–orosz meccsre Marseille-be érkező brit brigantik máris összecsaptak a hasonló helyi erőkkel. Ha azt mondják, ez még mindig jobb hír, mint ha terrortámadásról kellett volna értesülni, elfogadom. De szíves figyelmükbe ajánlom, hogy az 1992-es Eb-n vagy az 1998-as vb-n volt balszerencsém átélni, a szigetországi hordák milyen dúlást rendeztek Malmőben, Stockholmban vagy éppen St. Etienne-ben.
Ennél összehasonlíthatatlanul remekebb, hogy a következő napokban úgy lehet készülni Bordeaux-ban (meg odahaza): ha kedd van, akkor ez Magyarország.
Poggyászhoz nyúlni tilos!
Bernd Storck hallatlanul alapos ember: a szövetségi kapitánynak pénteken még arra is volt gondja, hogy minden labdarúgó hagyja a poggyászát az előző hotel szobájában, és mire a kerettagok megérkeznek az új szállodába, már ott lesz a csomag mind a huszonhárom illetékes villájában.
