A brazilok egyébként bár mélyen vallásosak, de nem babonásak. A stadionhoz vezető metróval egy ideig párhuzamosan futó vasútvonal végállomását Uruguainak hívják. Nem hittem volna, hogy ilyen elnevezéssel találkozom errefelé 1950 brazil tragédiája, az Uruguay csapatával szemben a vb döntő találkozóján elszenvedett 1-2 óta, de talán az lehet a magyarázat, hogy azok a helyiek, akik a keserves emlékeket idéző járaton közlekednek, a föld alá bújnak szégyenükben...
Más okuk nincs ilyesmire, mert az itteni metró már-már higiénés: olyan tiszta minden állomás és kocsi, akár a fürdőszoba. S persze légkondicionált valamennyi szerelvény, mert az itteni tél annyit tesz: reggel fél kilenckor már úgy tűz a Nap, hogy elönti az európai vendéget a veríték.
|
fAlessandro Garofalo / Reuters |
Továbbá az afféle látogatót, amilyen én vagyok, teljes tisztelettel tölti el, hogy a világ talán leghíresebb stadionja hivatalosan egy sportújságíró – és sportkönyvek szerzője –, Mario Filho nevét viseli. Mivel nekem arra sincs semmi esélyem, hogy a Czakó utcai pályát rólam nevezzék el – jóllehet írok cikkeket és könyveket is, ráadásul hosszú ideig laktam a naphegyi sporttelep közvetlen szomszédságában –, képzelhetik, milyen büszke vagyok a hajdani dél-amerikai kollégára, aki csak ötvennyolc évet élt (1966-ban, a magyar–brazil 3-1 esztendejében hunyt el), de munkásságával és a Maracanával, még ha nem is tudja mindenki, hogy „övé" a stadion, halhatatlanná vált.
Rio jelképe még a Krisztus-szobor, és a brazilok mind nehezebben tűrik, hogy azt is átalakítják, akár a Maracanát. Az argentinok ugyanis olyan zászlókkal járnak errefelé, amelyeken Lionel Messi a monumentális alkotás pózában látható. Nem egy-két idetévedt argentinról van szó. Becslések szerint a – mondjuk így – nem a legkedvesebb szomszédok immár félmilliónyian tartózkodnak Brazíliában; a Nigéria elleni meccs (3-2) napján 100 ezren voltak Porto Alegrében, s közülük 82 ezren meccsjegy nélkül jöttek. Megszállták a Copacabanát is: az óriás-kivetítők előtt tízezrével tomboltak, a rióiak legnagyobb örömére... Ám a brazilok hallatlanul türelmesek és befogadók: a csütörtök reggeli híradók mindegyikében bemutattak egy-egy argentin tábort az ország (értsd: Brazília) valamelyik részéből, és meg is szólaltattak néhány, a három argentin győzelemtől és mindenekelőtt Messitől bódult drukkert.
Carlos Bilardo, aki szintén itt van Brazíliában, nem szokott megőrülni, sőt a leghiggadtabb argentin edzők közé tartozott, ezért aztán figyelni kell arra, amit mond. Már csak azért is, mert mindmáig ő a valaha volt legsikeresebb argentin szövetségi kapitány az 1986-ban elnyert világbajnoki címmel és az 1990-es vb-ezüstéremmel.
A hetvenöt esztendős mester kijelentette: „Egy új Maracanazo lenne az igazi. (Már megint az 1950-es brazil vereség... – A szerk.) De tulajdonképpen mindegy, melyik csapat lesz az ellenfél a döntőben, ha nyerünk. Ez 1986 óta nem sikerült nekünk, ám van összefüggés a két világbajnokság között: Diego Maradona és Messi. Noha sokan mondják, hogy Messi-függő a mai csapat, ez csak jót jelent, hiszen a huszonnyolc évvel ezelőtti együttesben szinte minden Maradonáról szólt. S tudjuk valamennyien, mi lett a vége..."
Na, ettől a párhuzamtól a melegben is kirázza a hideg a brazilokat. De nem mindegyiküket. A szállodám a Flamengo városrészben van, e negyed klubcsapatáért alig 30 milliónyian szurkolnak. Megállítottam egy srácot, hogy merre menjek a metróhoz, és persze megkérdeztem: a Flamengónak drukkol-e? „Természetesen" – mondta. És ki a kedvenc játékosa? – érdeklődtem udvariasan. „Nem járok meccsre" – hangzott a kiábrándító válasz. A nevét nem kellett elárulnia, tudtam azonnal, hogy hívják.
Maflamengónak.