Abban az esztendőben – 1972-ben – született, amelynek során labdarúgó honfitársaink mind ez idáig utoljára jártak az Eb-n. Az utóbbi negyedszázad legjobb magyar futballistáinak egyike, de kontinenstornára ő sem jutott el. Ahogyan vb-re sem, mert az 1997-es pótselejtezőnek más kimenetele volt, mint az ideinek. Az FTC-ben 647 meccset játszó, a Porto Európa-klasszis csapatában is szereplő, 58-szoros válogatott Lipcsei Péterrel beszélgettünk.
Nagy fájdalom, hogy mind az Eb, mind a vb kimaradt a pályafutásából?
Igen, az. Ezen kívül szinte mindent elértem; nemhogy a Fradival, de még a Portóval is nyertem bajnoki címet, ám a részvétel az Európa- vagy a világbajnokságon, az nagyon hiányzott. Már csak azért is, mert meghatározó élményem az 1986-os magyar–brazil, amely mindkét csapat számára előkészületi mérkőzés volt a vb-re. Tudom, mások is emlékeznek arra a három-nullra, de nekem azért is felejthetetlen a találkozó, mert – a serdülő C válogatott tagjaként – labdát szedhettem Détárinak, Kiprichnek, Esterházynak, Kovács Kálmánnak és a többieknek. Ráadásul addig NB I-es sporttelepen sem jártam, mivel akkor még szülővárosomban, Kazincbarcikán éltem és futballoztam; képzelheti, miként hatott rám a hetvenötezer nézővel zsúfolt Népstadion...
Ez döntő pillanat volt abban a tekintetben, hogy futballista lett?
Kétségtelenül. Annál a légkörnél és játéknál jobb ösztönzés nem létezik.
Már látta magát, amint önt éltetik oly sokan az arénában?
Ha nem is feltétlenül azt szerettem volna, hogy engem ünnepeljenek, arra erősen vágytam, hogy hasonló siker után együtt ünnepelhessek a csapattal a pályán. Ám, ami a válogatottat illeti, a kilencvenhetes vb-pótselejtező volt a maximum. Mármint abban az értelemben, hogy legalább a rájátszásig eljutottunk. Mert a jugoszlávoktól az Üllői úton tíz perc alatt kaptunk hármat, és az egy-tizenkettes összesítéssel nem dicsekedhettünk...
