Lenne hát mit tanulni a mozivászon fénylő csillagától, aki mosollyal köszönti ellenfelét, aki tüdőn lőtte, s csupán viszketés elleni gélt kér, ha utászszekercét állítanak a vádlijába. Semmi nem marad e különleges állhatatosságból egy olyan világban, amelyben nem lehet nyugodtan, a következmények elmaradásának tudatában szájba vágni a riválist, ha túl közel merészkedik, s fölöttébb gátlástalan módon labdaszerzéssel próbálkozik.
|
Pepe és áldozata
Fabrizio Bensch / Reuters |
A futballjáték e szabad szellemű értelmezése bosszanthatta föl a hondurasi Palacios labdarúgót is, aki a francia válogatott elleni találkozón lábgyilkossági kísérlettel jelentkezett. Azt nem lehet állítani, hogy fantáziaszegény módszerrel igyekezett kiiktatni Pogba középpályást. A szüreti mulatságokon megtekinthető taposás harcművészeti újragondolása egyetemes szabálytalanságtörténeti kitekintésben is figyelemreméltó mutatvány.
Mármost csöppet lesújtó, hogy épp e radikális újítókról, harcos futballistákról nem tudjuk, mekkora hasznot hajtanak a sportvállalkozásoknak. Egy olyan korban, amikor a különféle projektfinanszírozási modelleknek köszönhetően részletes jelentések készülnek arról, hogy a 39 és 43 év közötti, a Facebookon „eszemaszívüket” kismacskákat megörökítő képeket gyakran posztoló holland származású algériai férfiak hány százaléka hallgat közösségi rádiót zuhanyozás közben, egyetlen kutatás sem készül arról, hány darab Pepe-, illetve Palacios-mez fogy el, s milyen a vásárlók szociológiai összetétele.
Merthogy elsősorban nem a kereskedelmi tevékenység intenzitása, hanem a vétel motivációja az érdekes. Milyen érvek sorakoztathatók föl a választás mellett, ha azt feltételezzük, hogy a tárgyalt nevekkel ellátott dresszeket nem árazták le nyolcvanhét százalékkal?
|
Pogba zuhan a földre Palacios (8-as számmal) durva szabálytalansága után
Marko Djurica / Reuters |
Már csak azért is sürgető lenne a vonatkozó argumentumok felvonultatása, mert segítene világunk megismerésében. Ha annyit nem is, mint az elektrolitos disszociáció elméletének kidolgozása vagy Ady-költemények olvasása, de biztosan közelebb vinne a hetes buszról való leszállás zaklatott pillanataiban „ménemmészmáinnenanyádba?” kérdéssel siettető kollégák megértésében. Akkor végre többet tudnánk a mind népszerűbb pepeizmusról.
Mert egyelőre csak annyi a friss hír, hogy a magyar miniszterek egyike is rajongójává vált, s azóta főszerkesztőt vegzál vagy skandináv alapot piszkál.
És e gyors fordulattal, a fejelés mintegy politikai kontextusba helyezésének ürügyén fölvázolhatnánk egy idealista társadalomelméletet. Emlékeztethetnénk mindenkit arra, hogy bezzeg Mark Bresciano ausztrál futballista együttese Chile elleni meccse előtt lehajolt az őt kísérő mozgássérült kisfiú lábához, s bekötötte a cipőfűzőjét.
Ennek nyomán máris általánosíthatnánk egy tisztességeset, hogy lám, ez a futball és az igazság, hovatovább szeretetbe ojtott humanizmus, amely önfeledt örömbe fojtja a jövőt. Csakhogy a labdarúgás mégiscsak épp olyan, mint az élet: bonyolult. Ezért kár a pillanatot örökérvényűnek láttatni. A történet ugyanis úgy teljes: a csoportkör első fordulójában nem csupán Portugália (Pepe), Honduras (Palacios), hanem Ausztrália (Bresciano) is vereséget szenvedett.
Szóval nincs is itt kritikai pepeizmus, magyar miniszter, minden és semmi, csak egy kérdés, amit viszont mindahányunk érdekében mihamarabb föl kell tennünk a gyermekének Pepe-mezt vásárló édesapának: miért?
