Jön a Farkas

A Népsportot nem hatotta meg a szenzációs négyes. A lapban másnap azt lehetett olvasni: „Farkas ezúttal nem nagyon vette ki a részét a mezőnymunkából.” Igaz, a tudósító hozzátette: „Annál határozottabb, célratörőbb volt a kapu előtt. Nagyszerű ütemben érkezett a beadásokra, négy gólja önmagáért beszél.”

Egy hónappal később, amikor háromból hárommal lepte meg az osztrákokat (is), már valamelyest megenyhült a sportújság. A 3-1-es diadal után így írt róla az igényes orgánum: „Gyors megugrásaira nagy szükség volt, mert jobbára csak az ő megmozdulásai jelentettek gólveszélyt.” E mesterhármast egy héttel az után érte el, hogy a Vasas 4-1-re legyőzte az Újpestet, és három fordulóval az NB I-es évad befejezése előtt matematikailag is biztossá tette: megvédi bajnoki címét. Nem mellesleg a piros-kék együttes veretlenül szerezte meg az elsőséget, a gólkirályi címet pedig Farkas János nyerte el. A koronás csatárnak egészen jó esztendeje volt, hiszen hatvanhat júliusában Liverpoolban a vb – ha nem minden vb – legnagyobb gólját rúgta fenomenális mozdulattal Gilmar hálójába (Magyarország–Brazília 3-1), hogy aztán hatvanhét februárjában megelőzze Pelét is a Hexagonal Kupa góllistáján. A Chilében rendezett hatos torna hatalmas trófeáját a Vasas úgy nyerte el – megint csak veretlenül – a Santos előtt, hogy 20-9-es gólkülönbséget produkált, azaz meccsenként átlagban négy gólt szerzett. (Farkas a húszból hetet vállalt. Ugyanannyit, mint egy évvel később – szintén Santiagóban – az Octogonal Kupán.)

Halálának huszadik évfordulóján, 2009. szeptember 29-én a chilei Concepciónban felavatták a domborművét. Hogy ilyen nyomot hagyott a dél-amerikai országban, abban egy nem hivatalos Chile–Magyarország találkozó is szerepet játszott. Sérülése miatt csak negyvenkilenc percig volt a pályán, ám ez idő alatt is háromszor szomorította el a hálót aznap kevés sikerrel őrző Juan Olivarest. Előbb Mathesz Imre beívelését fejelte be, aztán éles szögből a „rövid” sarokba lőtt, szörnyen becsapva a Santiago Wanderers kapusát – aki épp úgy 33-szor volt válogatott, mint ő –, majd Bene Ferenc átadását küldte kapásból a bal felsőbe. A mérkőzés 5-4-es magyar győzelemmel zárult (honfitársaink további két gólját Dunai Antal és Bene szerezte), az 55 ezer néző tombolt, akár az athéni közönség a Rolling Stones 1967-es európai turnéjának zárókoncertjén a Panathinaikosz stadionjában. A zajos magyar siker értékét emelte, hogy a barátságos meccset chilei bírák dirigálták; a többes szám használata azért indokolt, mert Carlos Robles a hetvenkettedik percben megsérült, és a sántító sporttárs helyére Mario Gasc ugrott be a hajrára. Igaz, egyikük sem fújt „haza”, a Népsport értékelése szerint „mind a két játékvezető jól működött”. A chilei La Nación pedig két magyar labdarúgóról áradozott: „Varga új, de máris fényesen ragyogó csillag, Farkas továbbra is kiszámíthatatlan gólzsák.”

Tripla élvezet.Az angyalföldi extraklasszis a harmadik gólját lövi 1967 őszén az NDK hálójába (3-1) Kovács Gyula / MTI

Nála csak az volt kiszámíthatatlanabb, hogy mi a végeredmény, ha nem biceg le a pályáról a negyvenkilencedik percben...

A földi pályáról a negyvennyolcadik évében távozott. A temetésén Szepesi György felidézte a franciák elleni meccset meg azt, hogy Farkas János két gól után is azzal ölelte át az őt megjátszó Albertet: „Köszönöm, Flóri.” Majd a rádióriporterek riportere – elcsukló hangon –azzal zárta búcsúbeszédét: „Köszönöm, Jancsi.”

Fájdalmasan rövid életében valóban rengeteg örömöt szerzett az embereknek. Nem csupán megannyi különleges góljával, hanem szeretetre méltó, amilyen közvetlen, olyan csendes egyéniségével is. A megnyerő nyerőnek nem kellett lármát csapnia maga körül, harsogtak róla éppen eleget. A keletnémetek elleni triplája után például ekképpen méltatták: „Góljai élményszámba mentek. Sokáig emlékezetes lesz, ahogyan értékesítette Káposzta Benő és Varga átadásait.”

Bennem – a feledhetetlen „brazil” kapáslövésén kívül – a 2-0-ás magyar–szovjet mérkőzésen szerzett „dugója” maradt meg a leginkább. Nem azért, mert azt bámulatos sarkazással küldte – Rákosi Gyula átadásából – Anzor Kavazasvili hálójába. (Amúgy sokáig nem tudtam, jobb vagy bal lábas volt-e, mert mindkettővel ontotta a gólokat. Aztán egyszer Tamás Gyula, a diósgyőri, majd angyalföldi válogatott kapus, akivel sokszor kinn maradt az edzés után lődözni a Fáy utcában, letette a nagyesküt a balra. Pedig a leghíresebb Farkas-gól – a liverpooli –a „gyengébbik” jobbról vágódott oly elementáris erővel a bal sarokba.) Hej, az az Eb-negyeddöntő! Hatvannyolc májusát írtuk, a találkozó szombat délután ötkor kezdődött, és nekem négytől németórám volt a belvárosi Balassi Bálint utcában. Anyukám elkísért, nehogy eszembe jusson meccsre menni. Ám a tanárnő lakásában negyedórával később kikéredzkedtem a WC-re, majd az előszobában elfordítottam a zárban a kulcsot, és uzsgyi, kiszöktem a Népstadionba (80 000 néző). Mire hazaértem, a rútul magára hagyott hölgy már telefonon közölte a mamával: ki vagyok rúgva.

Na de a Jancsika berúgta, nem igaz?