Azt is mondhatnám: a húgom – és vele együtt a sógorom is – messze megelőzi a korát.
Merthogy a férfiak még ma is elitista módon állnak a nagy futballtornákhoz. Emiatt kétévente hidegháborúvá alakul az életünk: a nők párkapcsolatuk, sőt a világegyetem megkeserítőjét látják a labdarúgásban, a férfiak meg ugyanezt a meccsek miatt hisztériázó barátnőkben és feleségekben. Ezért aztán az urak minden második nyáron (Eb is van...) tömeges vándorlásba kezdenek, akár a lemmingek. Törzskocsma, egyedülálló barát nappalija: bármi szóba jöhet, ami távol tartja a fúriává változó hölgyeket.
|
Sajátos sminkben
Christian Charisius / Reuters |
Egy nő ne legyen láb alatt, ha meccs van; ne szóljon, ne kérdezzen, ne zajongjon! A legjobb, ha egészen egyszerűen szublimál a kezdő sípszó elhangzásakor; közvetlenül azután persze, hogy szervírozta a hideg söröket és a nassolni valót. A legtöbb háztartásban még ma is ez az alapállás, pedig a tapasztalatok azt mutatják: érdemes a nőket bevonni az őrületbe. Először is, nem kell elválni a vb végére. Az együtt maradás már csak azért is hasznos, mert áruhitelt vettünk fel az óriás képernyős tévére. Másodszor: ha a nők úgy érzik, hogy ők is az esemény részesei, tényleg örömmel szállítmányozzák a ropit vagy hunynak szemet az elfogyasztott öt-kilenc sör fölött.
Igen, cserébe néha kétszer is el kell mondani, hogy az argentinok világoskékben játszanak.
De ha elhangzik a kérdés, ne pisszegjük le annak feltevőjét, ugyanis abban, hogy a vb-k idejére Maginot-vonallá alakul a kanapé, legfőképpen a hallgatás a ludas.
Mert vajon hány férfi próbálta már egy hölgynek elmagyarázni, miért jelent neki olyan sokat a világbajnokság? Hogy miért lábad még ma is könnybe a szeme, ha Baggio kihagyott tizenegyesére, Beckhamnek a St. Etienne-i kiállítására vagy Maradonára és Isten kezére gondol? Ha nincs fogódzó, akkor hogyan érthetne meg bárki bármit is?
Újabb kérdés: mi van akkor, ha a nők éppenséggel éppen úgy tudják szeretni a labdarúgást,mint a férfiak? A számok ugyanis azt mutatják: valamiért szeretik. Spanyolországban a meccsre járó közönségnek nagyjából a fele nő, és ilyen arány tükrében nehéz azt gondolni: ezek a hölgyek feladják a televízió nyújtotta lehetőségeket, hogy a lelátóról, miniatűrben bámulhassák Fabregas fenekét.
E világbajnokság előtt induljunk hát ki abból: a nők szeretnének részesei lenni az egy hónapos futballáhítatnak. Meglehet, hajnali fél egykor nem vedelnek energiaitalt, hogy fenn tudjanak maradni a Honduras–Ecuador mérkőzés lefújásáig, de talán mégis értékelnék, ha ezúttal nem csupán a brazil bikinis modell szerepét osztanák a női nemre.
Vannak persze hajthatatlan fehérszemélyek, akik következetesen krumplipucolásra használják az aznapi sportoldalt, és előbb vennének fel csíkosat kockással, minthogy egyetlen percnyi futballt is végignézzenek. Nekik az előrelátó férjek már év elején, kedvezményesen lefoglalták a nyaralást a vb idejére; ha nem, akkor ajánlatos a szünnapokra némi közös programot szervezni. A sértett, a meccsnézést bojkottáló nőknek ugyanis széles az eszköztáruk a „véletlenül” elromlott távirányítótól a tévé előtt fehérneműben porszívózásig. Ha azonban már a képernyő előtt ül a nő, lehetőség szerint senki se érezze nemes feladatának futballtudorrá nevelni a csoportmeccsek végére. A tukmálás és vizsgáztatás ugyanis épp oly dühítő tud lenni, mint a folyamatos „pszt”, a kiröhögés vagy a fölényes legyintgetés.
Nem a szakszavak vagy lexikális adatok vonzzák a futballhoz a nőket, hanem az atmoszféra. (Benne az, hogy mit imád annyira a párja.) Az izgalom, a dráma, a megdicsőülés vagy a tragikus vég.
A nőknek (is) hősök kellenek, s vajon mi adhatna nagyszerűbb főszereplőket, mint a futball? Pulzusát tapogató Suker, zokogó Gascoigne, táncoló Roger Milla: kellenek-e ennél magukkal ragadóbb, emlékezetesebb pillanatok?
Amúgy pedig az is előfordulhat, hogy egy nő a „kelleténél” jobban kiismeri magát a futballvilágban. Sőt tudását be is veti céljai érdekében. Az egyik barátnőmnek például éppen az 1998-as vb előtt tiltotta meg az édesanyja, hogy rövidre vágassa a haját. Ő alkut ajánlott: annyiszor öt centivel kurtíthatja meg frizuráját, ahány meccset nyer a kedvencével, Djorkaeff-fel felálló francia válogatott. A történet végét ismerjük: a franciák világbajnokok lettek, a barátnőmnek a kupaátadás másnapjára két centi maradt a loboncából.
Persze a húgomat 2002-ben mindenki kinevette, amiért Szenegálnak szurkolt. Ő azonban dacosan annyit mondott: ez világbajnokság, itt bármi megtörténhet.
S ezzel meg is fogta a lényeget.
