Vagy ott van a világtörténelem legrövidebb barkochbajátéka: – Gondoltam. – Pelé? – Talált. A Bokányi Dezső (azelőtt és ma megint Bajnok) utca 15. előtt zajlott a szóváltás, a függőfolyosók alá voltak dúcolva; mondjuk, az nem kunszt, hogy ez is beugrik, mert évtizedekig fel voltak dúcolva, nálunk is a 19.-ben.
Reggelenként gyakran egyszerre fordultunk ki a ház kapuján mindhárman, Tamással, aki a szintén feldúcolt függőfolyosós 17.-ben lakott. Őt is szerettük, de nem volt teljesen közénk való, mert nem a Vasasnak drukkolt, és nem is focizott. Akkoriban nagyon sokan drukkoltak a Vasasnak, és gyakorlatilag minden egészséges fiúgyermek focizott, csak volt, aki még többet.
Mint Gyuri meg én.
Az úttörő-olimpián még egy kört mentünk, a jó nevű Labda utcai iskolát vertük 1-0-ra, dacára annak, hogy kihagytam a meccs helyzetét, egyedül kiugorva a tizenhatoson belülről keresztbe elgurítottam a kapus és a kapufa mellett, húsz centivel mellé ment, azt hittem, elsüllyedek a szégyentől. Aztán a tesitanárunk, aki másodállásban az NB III-ban volt edző, feladta a következő meccset, mert azzal az iskolával kerültünk volna össze, ahová a fél Vasas-serdülő járt, pocsékká vertek volna, meg biztos nem is járt neki egy vas se azért, hogy minket kísérgessen a Margit-szigetre.
A tanár úr még egyszer cserbenhagyott bennünket Gyurival, akivel – tizenkét évfolyamos iskola lévén – egy idényt a gimnázium csapatában is együtt játszottam a budapesti középiskolai bajnokság harmadik osztályában. (Vagyis negyven évvel ezelőtt volt még nagyjából ötven budapesti középiskola, amelyiknek a csapata indult a bajnokságban. Ez miért nem hiányzik senkinek?)
Feljutottunk a másodosztályba, terveink voltak, nézegettük, hogy az új elsősök közül kiket tudunk majd bevenni, főleg középcsatárt kerestünk, mert a gólvágónk, Vazul már leérettségizett. De 1973 nyarán a tanár úr kiment az ütött-kopott Volkswagen Bogarával a rokonokhoz Nyugat-Németországba, és legközelebb csak akkor hallottam róla, amikor a rendszerváltás idején – az NB III-ban és a sulicsapatban szerzett tapasztalataira támaszkodva – megpályázta az MLSZ elnöki tisztét.
A gimiben kézilabdaszakos kolléga vette át a helyét, és hiába rimánkodtunk, nem indítottak el bennünket a bajnokságban.
Gyurival nyolcévesek voltunk a ’66-os vb idején; csoda-e, hogy Farkas Jancsi volt az istenünk? A marseille-i tragédiát senki nem könnyezte meg jobban, mint mi, pedig akkor még nem is tudtuk, hogy a ’74-es vb-re sem jutunk ki, mert hiába üvöltjük magunkat rekedtre a Népstadion 25-ös szektorában, Edström befejeli Bicskeinek a harmadik gólt.
Hetvennyolcban én már Moszkvában jártam egyetemre, 1982-ben pedig Gyuri már nem élt, agydaganat vitte el.
Abban az évben Kiss Laci hármat rúgott El Salvadornak a 10-ből, de Gyuri ezt már nem látta. Sok mindenről lemaradt persze; ami a futballt illeti, főleg rosszról. Meglepően gyakran eszembe jut. Mindig, amikor Pelé kerül szóba. Vagy Farkas. Amikor Vasas meccsre megyek. Meg minden vb minden meccse alatt.
Pedig csak egy szőke srác volt a szomszédból, jól focizott, semmi különös.
