Ennek aztán elég súlyos következményeit rögzíthetem. Ezek egyike, hogy nem tudok örömmel várakozni, nem vagyok képes a meccs előtt esélyeket latolgatni, összeállításokról vitatkozni, taktikát elemezni, nem, csak várok meredten, lényegében lefagyasztom magam, falfehéren járkálok föl alá, s ilyenkor a feleségem is megérzi a rezgést, kerül: merő egy gombóc a gyomrom.
Ma megint pályára lépünk.
A helyzet az, hogy lassan kezdek hozzászokni ehhez az állapothoz, bár kétségtelenül nem könnyen. A megszokás abból alakulhatott ki, hogy figyelem tárgyává tettem magam, mint legutóbb például, amikor jöttek a kameruniak, a mindenüket, hát mi a fészkes fenéért akartak győzni ott is, még akkor is, hiszen számukra már tétje sem volt ennek az egésznek, de nem, ezek csak jöttek, csak jöttek, s valahányszor átlépték a térfelünket, megremegett a térdem, s megelevenedett Dani Alvesként rúgtam volna előre ész nélkül a labdát, csak el, el a kaputól, de nem, ez a sültbolond inkább ott passzolgat a kapunk előtt, és már megint eladta, naná, hogy el.
Persze nem most kezdődött ez. Valamikor akkor, amikor egy Paolo Rossi nevű közismert bundázó zseni egymaga megverte azt a csapatot, amit egy bizonyos Socrates nevű fickó miatt kezdtem el bámulni, mert megtetszett a neve, hiába, az ember jövője bizonyos szempontból ilyen, megmagyarázhatatlan pillanatokban dől el, szóval ott volt Socrates, meg a többiek, Falcao, Zico, és egész egyszerűen nem lehetett nem imádni őket, oda voltam minden rezdülésükért, mozdulatukért, Socrates hajpántjáért, még a tanácstalanságukért is, ahogyan egymásra néztek Rossi harmadik gólja után, nem lehetett nem imádni őket, mert amikor a labdához értek, új terek nyíltak a pályán, egy hanyag bokamozdulattól megváltozott minden. És aztán valahogy mindig úgy volt, hogy csak őértük tudtam így odalenni, mert folyton volt valaki, csapatról csapatra, akiről nem sikerült levenni a szemem, Romario, Ronaldo, az igazi, nem a zselés, Rivaldo és Ronaldinho, meg aztán Robinho, néha nyertünk, néha veszítettünk, de akkor is. Öröm a köbön.
Ma megint pályára lépünk.
Csak ezzel a fránya gombóccal nem igazán tudok mit kezdeni. Arra is emlékszem, mikor alakult ki. Négy éve, a hollandok elleni mérkőzésen. Imádtam azt a csapatot is, valószínűleg toronymagasan meg kellett volna nyernünk a világbajnokságot, a spanyolok ellenében is. Annak a meccsnek az első félidejében jártunk, elképesztő fölényben játszottunk, pazarul, imádnivalóan, ahogyan a korábbiak, könnyedén, gyorsan, mint a villám. És körülbelül hatvan ziccert elszórakozgattunk.
Megéreztem. A második félidő elé úgy ültem le, hogy itt a vége. És így lett. Minden görcsössé, erőltetetté, tehetetlenné vált, a bukásban sem volt semmi heroikus, csak petyhüdt levonulás – mintha mi sem történt volna. Pedig történt: nekem az a világbajnokság abban a pillanatban véget ért. Nem érdekelt tovább.
Azóta ott a gombóc. Ott van, amikor csak pályára lépnek, mert ez a mostani csapat nem az a csapat. Főleg nem azok a csapatok.
Csakhogy itt van ez a fiú, Neymar. Az ember valahogy nem tudja levenni róla a szemét. Mert ahogy a labdához ér, ugyanúgy új terek nyílnak, mint a régiek előtt, megváltozik a játék képe, más lesz minden, addig elképzelhetetlen ütemek színezik a szambát, amit most Hulkok és Ramiresek szolgáltatnak Zé Roberto és Rivaldo helyett, de mégiscsak: a kérdés az, hogy ez a fiú maga meg tudja-e nyerni a világbajnokságot? Más ugyanis nem fogja helyette, a kevéssé táncos lábú Fred csak aszteroida, nem csillag – bár hulló még lehet! –, márpedig három-négy világsztár nélkül csak a Maradona vezette csapat volt képes világbajnokságot nyerni.
Meg most – talán – Brazília. Itt az első lépés: Chile. A gyomorban dagad a gombóc. Az első Neymar-gólig bizonyosan. Akkor viszont kirobban a feszültség, a gólöröm, a csoda mámora: olyankor kinevet a feleségem.
