A tarthatatlan helyzetet két hónapig bírta a család. Aztán egy éjjelen minden megváltozott. „Apám későn, teljesen összeverve érkezett haza a munkából. Azt mondta, a tálibok tették ezt vele, mivel korábban az afgán kormánynak dolgozott.” Mivel a tálibok elkezdték módszeresen legyilkolni a korábbi kormánytagokat, Khalida apja tudta: többé nincsenek biztonságban. A szülők pillanatok alatt döntöttek. „Tizenkét órán belül menekülnünk kellett. Csupán néhány takarót és meleg ruhát vihettünk magunkkal. Hajnali ötkor indultunk, én pedig próbáltam elrejteni néhány játékomat, hogy magammal vihessem őket. A szüleim nem engedték. Azt mondták, mindent hátra kell hagynunk, hogy minél gyorsabban tudjunk haladni a hosszú úton. Kabult gyönyörű, fehér hó borította, én pedig zokogtam. A játékaimmal a gyermekkoromat is magam mögött hagytam.”
|
A FIFA tiltja a hidzsáb viselését a hivatalos meccseken.A muszlim sportolónők viszont nem léphetnek nélküle a pályára
Muhammad Hamed / Reuters |
A család Pakisztánba szökött. A menekülttáborban mindennapos küzdelmet jelentett az élelemhez jutás – az éhség Khalida állandó társául szegődött. Nyolc év múlva a honvágy felülkerekedett az észérveken: Popalék visszatértek Afganisztánba.
Az országban ekkorra teljesen elszoktak a burka nélküli nőktől, és a férfiak agresszíven reagáltak a fejfedő nélkül utcára lépő nők látványára. „Beszóltak, lökdöstek, és nem voltak ritkák a komolyabb támadások sem. Valóságos rémálom volt eljutnom az iskolába.” A helyzet súlyosbodott, amikor Khalida futballozni kezdett. „A férfiak szeméttel és kövekkel hajigáltak. Fenyegettek, hogy hagyjak fel a futballal, de a helyzet már önmagában is életveszélyes volt, hiszen szinte minden napra jutott egy öngyilkos merénylet. Amikor reggelente elbúcsúztunk, sosem tudhattuk, este viszontlátjuk-e egymást.”
Eleinte csak a tanórák után, szórakozásképpen rúgta a bőrt az iskolaudvaron, ám hamar rájött, hogy ez neki sokkal többet jelent holmi időtöltésnél. „Játék közben boldognak és erősnek éreztem magam. Elkezdtem hát eszközként használni a futballt a jogaim érvényesítésére: a segítségével szálltam harcba a nők hátrányos megkülönböztetése ellen.”
Anyja – aki maga is tanított testnevelést az iskolában – bátorította, apja és bátyjai viszont nem voltak elragadtatva új hobbijától. „Nem mintha gondjuk lett volna azzal, hogy sportolok, csak tudták: a társadalom még nem áll készen a futballozó nők elfogadására. Borzasztó volt szembeszállnom a családommal, de szép lassan megértették, hogy a futball az életem, és inkább meghalok, mint hogy abbahagyjam a játékot.”
Nem csoda, hogy Khalida családja rettegett: a lánynak két nagybátyja halt meg a háborúban, édesapja pedig elveszítette a hallását, amikor az utcán a közvetlen közelében robbant fel egy bomba. Khalida ráadásul a labdarúgás mellett a sportdiplomáciába is belevetette magát: csakhamar az afgán labdarúgó-szövetség női bizottságának tagja lett. Amikor társaival megszerveztek és meg is nyertek egy Pakisztán elleni válogatott meccset, a média és a hatóságok figyelmének kereszttüzébe kerültek.
Néhány halálos fenyegetés után Khalidának nem volt más választása: titokban Indiába menekült. A családjától sem köszönhetett el, nehogy bajba sodorja őket. Egy sportszergyártó cégnél vállalt munkát. Olyan szörnyű rémálmai voltak, hogy félelmében háromszor váltott szálláshelyet: minden éjjel azt álmodta, hogy fegyveres férfiak jönnek érte, hogy elrabolják és kivégezzék. Amikor három hónap után meghívták a márka dániai főhadiszállására, a meggyötört lány nem habozott: menedékjogot kért a számára tökéletesen idegen országban. Immár négy éve él ott, azóta a Cross Cultures Project nevű jogvédő szervezet munkatársa. Életéről könyvet írtak. Négy esztendeje nem látta szülőföldjét. Néha úgy érzi, megbolondul a honvágytól.
Amíg el nem zavarják
Niloofar Bassir 1997 óta futballozik, 2006-tól hat évig volt az iráni női válogatott emblematikus alakja. Ellentmondások sora egyetlen mondatban: Iránban a nők nem futballozhatnak nyilvánosan, a nemzetközi meccsek pedig 1979 óta szóba sem jöhetnek. A kitörési pont a futsal, azaz a teremlabdarúgás volt: Niloo tehetségét jól mutatja, hogy az első iráni futsalbajnokság profi játékosa volt. „Néha eszembe jut, vajon miként tudtuk mindig megoldani, hogy játszhassunk” – mondja. – Valószínűleg nem gondolkodtunk, csak tettük, amit a szívünk diktált.”
Marlene Assmann, a berlini BSV AL-Dersimspor amatőr futballcsapatának játékosa 2006-ban szerzett tudomást az iráni állapotokról. Rábeszélte csapattársait, hogy tegyenek valamit: fejükbe vették, hogy meccset szerveznek Iránban. A hatóságok elutasították a kérést. Ám Marlene addig járt a teheráni illetékesek nyakára, amíg néhányan be nem vallották, az ötlet jó, de nem valósulhat meg. Niloofar személyében szövetségesre lelt. A lány oroszlánként küzdött, amíg többszöri halasztás után végre pályára léphetett egymás ellen a két csapat. Az akcióról nagy sikerű filmet is forgattak, Football Under Cover címmel. A sors iróniája, hogy Niloofar végül nem játszhatott a mérkőzésen.
A lány azóta a maga módján harcol: ahol csak teheti, futballozik. Parkokban, tereken, a nyílt utcán – amíg el nem zavarják. Ma grafikusként dolgozik, és elkötelezett jogvédő. Akárcsak Khalida, ő is a Discover Football nevű berlini alapítvány önkéntese, így segíti hazája labdarúgónőit a boldogulásban. Mindezek tükrében bármily furcsa ugyanis, a FIFA előírásai szerint fontos, hogy a tagországi szövetségekben női bizottság is működjék, sőt: az elnökségben kötelezően lennie kell egy női tagnak. A lányok szerint a sportszervezeteknél lassan, de enyhül a nyomás, a női bizottságok pedig erős, összetartó közösségeket alkotnak, tisztában vannak működésük jelentőségével.
A visszalépésen kívül nem volt más esély
Ha nagy nehezen kivívják is, hogy sportolhassanak, a muszlim nők nem léphetnek pályára fejfedő nélkül. „A muszlimok hite szerint a nőknek hidzsábot kell viselniük, anélkül csakis a férjük, fiútestvérük, apjuk meg néhány rokon láthatja őket. Ha megmutatnák hajukat vagy karjukat, a közösség és a család becsülete ellen vétenének – vázolja Niloofar.
– Hogy ez helyes-e, azt nem tudom, csupán azt, hogy tiszteletben kell tartanunk.” Egyes országokban (mint Libanon vagy Szíria) a nők eldönthetik, szeretnének-e hidzsábot hordani. Máshol, például Iránban, kötelező. A sport-hidzsábok rugalmas anyagból készülnek, kiképzésüknek köszönhetően viszonylag kényelmesek, de így sem kifejezetten könnyű őket edzésen vagy meccs közben viselni. „Ám ha valaki a szíve legmélyéről szeret valamit, vállalja a kockázatot és a nehézségeket” – mondja a lány.
Ha mindez nem volna épp elég, a FIFA 2007-ben biztonsági okokból betiltotta a hidzsáb viselését a szervezet hivatalos meccsein – de más sportágban sem könnyebb a helyzet. Az idei Ázsia Játékokon a katari kosárlabda-válogatott visszalépett, mert nem engedélyezték játékosaik számára a hidzsáb hordását.
|
Egy védés a 2011-es palesztin-iráni meccsen. Az ötlet jó, de nem valósulhat meg
Ali Jarekij / Reuters |
„Végtelenül szomorú, hogy az ázsiai kosárszövetség nem hagyott más esélyt számukra, mint a visszalépést. Olyan sokan szónokolnak a női egyenjogúságról, de senki sem tesz érte semmit!” – fakad ki Niloofar. A nemzeti bajnokságok szabályait az egyes országok szövetségei alakíthatják, a nemzetközi versenyeken azonban a kontinens szervezetének iránymutatásai hatályosak. Ha tehát egy adott sporteseményen külön nem engedélyezik a hidzsáb viseletét (márpedig a leggyakrabban eszükbe sem jut az ilyesmivel külön foglalkozni), a nők áldozatul esnek a biztonsági előírásoknak: nem vehetnek fel hidzsábot.
A helyzet tehát bizarr: a ruhadarab, amelynek viselése egyértelművé teszi a női alárendeltséget, egyszersmind meg is védi viselőit. Khalida szerint épp ezért fontos. „Ha ez az ára annak, hogy a nők sportolhassanak, hát legyen! Nem tiltanunk, de egyenesen támogatnunk kellene – igen, a nemzetközi sportszervezeteknek, szövetségeknek is –, hogy ezek a nők hidzsábot viselve sportolhassanak. Ez ugyanis túlmutat a sporton: még ha apródonként is, de a muzulmán nők sportolása segítheti őket társadalmi szerepük megerősödésében és abban, hogy kiállhassanak jogaikért. A hidzsáb tiltásával veszélybe sodorjuk az életüket, és arra kényszerítjük őket, hogy abbahagyják a sportot.”
Ilyen körülmények között tehát valamennyi sportágban kivételes eredménynek számít egy rendszeresen tréningező női csapatot kiállítani. Pedig nem volt ez mindig így: „Azelőtt a nők szabadok voltak, de a mintegy három évtizedes háborúskodás megváltoztatta a kultúránkat. Most úgy bánnak velünk, akár az állatokkal – mondja Khalida. – A férfiak félremagyarázzák a Koránt, hogy hasznuk származzon belőle. A legnagyobb gond az oktatás hiánya: az emberek a mollák és imámok szavára adnak ahelyett, hogy maguk értelmeznék a Korán szavait. Csakhogy a legtöbb esetben a szónokok maguk sem eléggé műveltek, a nők túlnyomó többsége pedig egyáltalán nem tudja olvasni a Koránt. Így azt sem kereshetik meg benne, pontosan mit is mond az ő jogaikról. Égető szükség volna a nők oktatásának megszervezésére, csakis innen indulhat el bármiféle változás. Ha egy anyát tanítasz, egy egész nemzetet tanítasz.”
