Az ultrák ugyanazért jöttek, mint a seregnyi újságíró, tévés, sajtómunkás. Harminc éve nem látott rituálé következik: útjára bocsátják a futballválogatottat egy nagy torna előtt. A szurkolók hangja csak kívülről szűrődik be az egykori váróterembe, ahol korunk divatja szerint úgynevezett door step tájékoztatót tart a Magyar Labdarúgó Szövetség.
Hirtelen váratlan látogatók bukkannak fel az emeleti erkélyen, magyar zászlók lengenek, szól a „hajrá, magyarok!”, és a „mindent bele!” Irodai ruhában vannak, nyakukban belépőkártya. Hamar kiviláglik, nem vezérszurkolók, hanem a Budapest Airport dolgozói. Nem tudjuk, őszinte lelkesedés hajtja-e őket, de megint a hatvanas években érezzük magunkat, talán még táviratokat is írnak az üzemek dolgozói, hogy forró sportsikereket kívánjanak a Nyugatra tartó labdarúgóknak. Megint az csöppent vissza bennünket a jelenbe, hogy nem Mészöly Kálmán, hanem Lovrencsics Gergő érkezik a mikrofonhoz...
– Eljött a pillanat, ezért dolgoztunk, elindulunk végre az álmaink felé – mondja fel szépen, átszellemültség nélkül a leckét a Lech Poznan légiósa, miközben a kommunikációs szakemberek csettinthetnek. – Bizakodók vagyunk, felkészültünk az Európa-bajnokságra. Az ellenfelek játékát kielemeztük, már csak a finomhangolás van hátra, ki kell javítani a németek ellen elkövetett hibákat.
 |
| Hegedüs Gábor |
Hármat lehet kérdezni, feszített a tempó. Érkezik három kamu kérdés, jön rá három kamu válasz. Aztán Bernd Storck kapitány következik, ugyanez a metódus. A három kérdés az három kérdés. Senki nem sértődik meg, igazából nem fontos, mit mond, az egyik fülön ki, a másikon be. A legjobb az egész tájékoztatóban az, hogy van. Illetve az, hogy Európa-bajnokságra utazik a csapat. A negyven alatti generáció képviselői ösztönösen érzik, el kell raktározni ezt az élményt. Életükben nem volt még ilyen, és nem tudják, lesz-e még, hiszen már úgy készültek: kizárt dolog, hogy valaha is lesz. S egyszer még azt meséljük az unokáknak: hallottuk, amikor Lovrencsics Gergő beszélt, és láttuk, ahogyan felszállt arra a gépre. Storck szintén az álmok valóra váltásáról beszél. Hogy negyvennégy éve vár erre az ország, és hogy ő tudja, milyen hosszú idő is az. (Honnan tudná? Németországban két évet szoktak várni a nemzetközi tornákra...) – Hatalmas lehetőség az Eb, Magyarország visszakerülhet a futball térképére, és meg is akarjuk mutatni: nem érdemtelenül jutottunk el Franciaországba – mondja.
A terminál erkélyéről követhetők tovább a nagy kaland első fejezetei. Az irodai dolgozók is átvonulnak, lobognak a zászlók, szurkolói nóták hangzanak fel, de átható vokálkíséret híján hamar elhalnak. A tűző napsütésben zajlanak a csodavárás pillanatai, a hősök megváratják a népet, ahogyan kell. A Fly Niki légitársaság Airbus 120-asa magányosan álldogál a 107-es gépállásban. Olvadunk, mint a vaj, az irodaiak is mind kevésbé értik a saját szerepüket, el-elszivárognak. Egy óra várakozás után transzferbusz érkezik a géphez, futballista mozgású alakok szállnak le kifogástalan öltönyben és napszemüvegben. Dzsudzsák, a csapatkapitány az élen. A fiúk bátortalanul integetnek, miközben szól a „gyertek közelebb!” Nem jöhetnek, az nincs benne a protokollban. Fotózkodás van: együtt az aszfalton, kis csoportokban az aszfalton, együtt a lépcsőn, van vigyázzba állós meg integetős. Aztán felszáll a gép, és csak annyit tudunk szólni, mint az Egri csillagok filmváltozatának legvégén Sárközi, a cigány, amikor meséli az íródeáknak az egész várvédő históriát, de már unja, és gyorsan lezárja azzal: „Hát, ezek elmentek.”
Búcsúzóul magunkban még azt kívánjuk: a minél későbbi viszontlátásra!
Érkezési oldal
A válogatott keret kedd délután megérkezett Mougins-be, ahonnan pénteken költözik át állandó franciaországi szálláshelyére, a Tourrettes melletti Terre Blanche golfhotelbe.
