Útlevele azért van, meg helye is az olimpián. Társával, Alaina Kwannal honosították őket, a két addigi fehérorosz éltornász, Szvetlana Lifenka és Valerija Cehmisztrenka ment a levesbe. Járulékos veszteség, pöcc, jöjjenek a világ legjobb tornaiskolai képzését kapó versenyzők, az amerikai fehérorosz is jó fehérorosz.
Igaz, Lifenka és Cehmisztrenka nem ezért izzadt vért éveken keresztül napi nyolc órán át a teremben, de hát ez van. Bocs, csajok.
Meg egyébként is: a honosítás bevallottan egy bosszúhadjárat része. Ez az amerikaiakat persze nem hatja meg túlzottan; nincs Dickson, nincs Kwan, van másik húsz szuper tornász, nekik csak azt nehéz eldönteni, hogy ki maradjon otthon. Együttesük minden idők leginkább egyoldalú versenyeinek egyikében nyerte meg az olimpiát, de alighanem a B csapatuk is nyert volna. A fehéroroszokat viszont irritálja, hogy az amerikaiak évtizedeken keresztül elszívták az edzőiket és tornászaikat – legalább hetven szakemberük dolgozik az Egyesült Államokban –, most eljött a reváns ideje; más kérdés, hogy visszavágásnak kicsit gyengécske ez. Nagyjából olyan, mint ha a rabló megszabadított volna összes értékünktől, de mi legalább elszakítottuk a pólóját, és arra gondolunk, milyen jól megadtuk neki.
Szegény Dickson esik-kel a selejtezőben, a gerendáról kétszer is lepottyan, talajon kilép. A lelátón a világklasszis fehérorosz ritmikus gimnasztikázók csóválják a fejüket, és elégedetlenül dobolnak a karikáikon, bejöttek edzésről, hogy megnézzék az új társat. Minszkben úgysem látják, ugyebár.
Abban biztosak lehetnek, hogy nem veszi el előlük a reflektorfényt.
Dickson nem látszik letörtnek, bár nem örül a hibáknak, szerepelhetett olimpián, erre amerikaiként esélye sem lett volna. Elköszön a tengerentúli újságíróktól, a fehérorosz kolléga megköszörüli a torkát, majd angolul kihívja magához.
„Mit tud Fehéroroszországról?" – kapja az első kérdést. „Azt egész biztosan, hogy rengeteg kitűnő tornászt nevelt ki. Egyébként pedig nyilván gyönyörű ország" – válaszolja.
A felelettel, mondhatni, biztosra ment.
