Az egykor a békemozgalmon, az univerzalitáson, a fair play-n, az általános hozzáférésen alapuló történet biztosan nem zárul majd happy enddel. Mert az üzleti szempontok mindig nullára verik a kulturális érveket. Az persze siker, hogy a technikai fejlődés, a globalizáció nyomán a sport minden korábbinál szélesebb közönséget ér el, egyetemes hatása megkérdőjelezhetetlen, miközben a szórakoztatóipar meghatározó szektora. A tévés társaságok őrült összegeket fizetnek a közvetítési jogokért, a legnagyobb sztárok brandjei konkurálnak a popvilág csúcsikonjaiéval.
A reklámipar ideáljai között futballisták, kosarasok, teniszezők sorakoznak. A sportipar a GDP mind láthatóbb részét adja a fejlett országokban. E mögött azonban mély identitásválság és a kihívások kezelésére alkalmatlan struktúra áll. A sport intézményrendszere nem bizniszre, hanem viadalok megrendezésére alakult. Csakhogy ma szórakoztatóipari versenyben vesz részt a labdarúgó Primera Division éppúgy, mint az NBA vagy az olimpia, a kézilabda-vb, miközben építménye a sportstruktúrához igazodik.
Részint ennek is tulajdonítható, hogy a korrupció kiteljesedett: nincsenek részvényesek, következmények, nincs számonkérés és felelősség. Csupán a lelkiismeret menthetné a helyzetet, de az nem játszik. Ha elkészülne a világ legerkölcstelenebb szervezeteinek listája, akkor a FIFA és a NOB jó eséllyel szállna harcba, konkurálhatna a CÖF-fel az aranyéremért. A nagy sportszervezetek elszámol hatatlan illetékesei kofamaskarában tetszelegnek évtizedek óta. A centenáriumi olimpiát Athén helyett a főszponzor kólagyár otthona rendezhette.
Mesélhetnénk sztorikat arról, miként szorítja ki a FIFA a helyi közösségeket a futball-világbajnoksággal összefüggő termékek értékesítéséből, hogy megfeleljen csúcstámogatói elvárásainak. (Nem beszélve arról, hogyan alkotta meg a történelem legszigorúbb marketingkódexét.) Az is figyelmet érdemel, hogy a NOB miként alakította át a játékok programját csak és kizárólag a tévés igényekhez igazodva, mint ha az eredeti cél a nagyobb nézettség lett volna már 1896-ban is; hiszen mi másról álmodtak volna az alapító atyák, mint egy zsíros NBC-szerződésről?
Ma egy arisztokratikus férfiklub – olimpiai bizottság fedőnév alatt – ki- és beszavazóshow-t tart, s nincs kizárva, hogy hamarosan a ketrecharcban vagy akár a rakétahajításban is felfedezi az ötkarikás üzenetet. Mindez azért is olyan fájdalmas, mert ezek a szervezetek kockázat nélkül folytathattak volna értékalapú politikát is, minthogy fő terméküknek nincsen vetélytársa: olimpia és labdarúgó-vb nincs másik. Az urak tehát tarthatták volna magukat értékeikhez, hagyományaikhoz, de a pénzt választották. A maguk jelenét a közösség jövője helyett.
Ezért maradhatott szabályozatlan a piac megannyi sportágban. Ma társadalmi feszültségek forrása lehet a labdarúgók fizetése, hiszen az a jövedelmi egyenlőtlenségek kiemelt példája mindenhol.
A súlyos válsággal küzdő Spanyolországban – a versenyképesség megőrzése, a legjobbak megtartása érdekében – értelmezhetetlen összegeket keresnek a futballisták, miközben komplett társadalmi rétegek csúsznak le a semmibe.
Lehet mondani, hogy egy cég annyit költ munkavállalóira, amennyit akar, ám a csillagászati béreket és átigazolási díjakat fizető futballvállalkozások sora csak veszteséget termel. Akkor, amikor a sport – különleges társadalmi helyzetére hivatkozva – megannyi kedvezményt kap az államtól.
A sportot a népszerűsége, a helyi, a regionális, a nemzeti identitásban játszott szerepe még megvédi, ám nem lenne meglepő, ha idővel mind szigorúbban tekintenének erre az iparágra. Elvégre mit látunk? Elképzelhetetlen mennyiségű pénzt, dinamikusan fejlődő doppingszektort, csalókat, korrupciót, visszataszító pénzügyi manővereket, emberkereskedelemre hajazó akciókat. Hogy nem önmagában a pénz, hanem sokkal inkább a szabályozatlan struktúra, a korrupt döntéshozatal a hibás, azt éppen a világ pénzügyileg legsikeresebb sportvállalkozása, az amerikaifutball-liga igazolja.
Az NFL fizetési sapkával, szigorúan szabályozott játékospiaccal és -börzével működik, a csapatok nem a csőd felé sietnek, miközben az államnak semmi köze az egészhez. Európában viszont a politikai befolyás tovább bonyolítja a képletet. Főként persze a periféria országaiban. Magyarországon például több millió forintot kereshet havonta egy NB I-es labdarúgó. Miért? Hogyan? Mire fel?
Nyilvánvaló, hogy a választ nem a 497 néző előtt játszott NB I-es meccseken kell keresni. A tőkés tulajdonosok költése értelmezhetetlen, hiszen nyilvánvaló, hogy ez a befektetés nem térül meg piaci alapon. Még úgy sem, hogy az állami tévé a valós értékének sokszorosát fizeti az NB I-es közvetítési jogokért. De úgy talán mégis, hogy a vállalkozó a mecenatúráért cserébe zsíros állami megrendeléseket kap. Az ilyen modellek nem jók semmire, mármint a társadalomrongáláson túl.
Annak viszont nincs határa. Katar is segít új távlatokat nyitni. Azzal például, hogy termékké silányítja a nemzeti identitást. Sportolókat vásárol, akik a zászlaja alatt lesznek sikeresek, mint a kenyai futók vagy a bosnyák kézisek. Hogy ennek ki tud örülni Katarban, miként erősítik e vásárolt sikerek a helyiek önértelmezését, arra nincs válasz. Az egész vircsaft azzal érte el a csúcspontját, hogy Katar drukkereket is szerződtetett a vb-re. Ez már nem csupán a kézilabda, hanem a komplett társadalom karikatúrája.
|
Egy „osztrák” páros a 2009-es yokohamai pingpong-világbajnokságon
Kazuhiro Nogi / AFP |
Mert a sport, ami közösség, hagyomány, kultúra, e fizetett rajongók képében válik kortárs művészeti installációvá, amelynek üzenete az: mindenki elkúrta. Mindeközben Lance Armstrong korábbi kerékpáros klasszis közli, hogy ha újrakezdené, megint doppingolna, mert – a rákkutatásra gyűjtött százmilliók mellett – a bringás cégek egyike milliárdos forgalmat produkált sikereinek köszönhetően. Mindeközben Németh Szilárd fideszes rezsibiztos lett a Magyar Birkózó Szövetség elnöke. Mindeközben arról írnak a lapok, hogy Katar már a 2022-es labdarúgó-világbajnokságra készül: Josep Guardiolát mesés ajánlattal igyekszik majd szövetségi kapitánynak szerződtetni.
Mindeközben eladtak mindent.
