Finn-magyar: együtt a rokonság

Az Eb-selejtezőkre.

A hangulattal nincs baj. Balról: Leandro, Tőzsér és Dzsudzsák Illyés Tibor / MTI

Jobb helyeken persze a világbajnoksággal foglalkoznak, merthogy három hónap múlva az következik, de a brazíliai vb harminckettes mezőnyét nem bővítették, mondjuk, negyvennyolcasra, így Magyarország megint kimarad a buliból, mint 1986 óta mindig.

Szerencsére az Eb-résztvevők létszámát huszonnégyre emelték – majdhogynem Euró pa minden második válogatottja ott lehet a 2016-os kontinenstornán –, ezért aztán itthon máris a középpontba került a két év múlva esedékes vetélkedő. Igaz, arra még el kellene jutni – az öreg földrész első számú labdarúgó-találkozójáról több mint negyven esztendeje hiány zik a magyar csapat –, de azokon a tavaszokon, amelyeken semmiféle tét nincs, a hazai labdarúgás újra és újra a szóbeli világelsők sorába tartozik.

A mostani magyar–finn pikantériája, hogy a legközelebbi Eb-selejtezőkön csoporttárs lesz a két együttes. A felek dekádok óta hasonló cipőben járnak, hiszen az északiak soha nem játszhattak Eb-n vagy vb-n– sajnos az utóbbi évtizedekben sikerült hozzájuk szürkülni –, ennek megfelelően a két tréner szavai is egybecsengenek. Pintér ugyanúgy véget vetne a nyomasztóan hosszú távollétnek, mint kollégája, Mika-Matti Paatelainen, aki azt hangoztatja: „Meg akarunk válni az áldozat szerepétől. Nincsenek illúzióink afelől, hogy csak apránként, lépésről lépésre haladhatunk, de bízunk a csapat összeforrásában és fejlődésében.”

A mondat utolsó részét mi már fejből fújjuk, annyiszor hallottunk ilyesmit, a finn kapitány azonban kétségkívül helyesen ítélte meg, hogy nem érdemes a szó szerint vett játékot forszíroznia, arra ugyanis képtelen a gárda. Ennek megfelelően ráállt a védekező futballra.

Az előző vb-selejtezők nyolc mérkőzésén 5-9-es, legutóbbi tíz találkozóján 8-10-es gólkülönbséget produkált az együttes, amely tehát ritkán ad és ritkán kap. Csupán a franciáktól szedett be hármat és a spanyoloktól Helsinkiben kettőt, különben a finn kapusnak jó ideje nem kellett egynél többször kivennie a labdát a hálóból. Még a spanyolokkal vívott idegenbeli találkozón sem, amelyet az északi országban „gijoni csodaként” emlegetnek, mivel 1-1 volt az eredmény. Januárban Ománban meg 0-0, de az ázsiai országban nem a legerősebb összeállításában szerepelt a finn együttes (ahogyan a múlt év őszén Mexikóban az északiak ligaválogatottja szenvedett 4-2-es vereséget).

A védekezés megszervezésén túl a játékos korában 70-szeres válogatott Paatelainen felfogását meghatározza, hogy annak idején hat skót és két angol klubban futballozott. (Később három skót csapat edzője is volt – hazája válogatottjának szakvezetői posztjára a Kilmarnocktól érkezett 2011-ben –, sőt a brit lapok egyike minden idők hatodik legjobb Skóciában dolgozó külföldi edzőjének választotta.) A test test elleni küzdelemtől tehát a legkevésbé sem idegenkedik a ma esti ellenfél, amely jelenlegi kapitánya dirigálásával 13 győzelmet, 8 döntetlent és 11 vereséget számlál.

Magyarországon legutóbb 2011 őszén járt, és úgy ért el gól nélküli döntetlent – mi mást? –, hogy a Puskás Ferenc stadionban Király Gábor kapus volt a mezőny legjobbja. Előzőleg Dzsudzsák Balázs közvetlenül a lefújás előtt döntött Helsinkiben (2-1), ahol esett már annál is emlékezetesebb magyar dugó az utolsó percben: 1997-ben finn adta az öngólpasszt és finn szerezte a felejthetetlen öngólt...

De az már régen volt.Most új szakasz következik, a magyar kapitányi premiert illetően mindenképpen.

Az indulás előtt a biztonsági öveket érdemes becsatolni.