A végén megint osztrák a császár

Erre persze semmi esélyt nem adtak azok, akik látták a házigazda dél-koreaiak, az ukránok és a szlovénok ellen bemutatott produkciót, ám a főszereplők másként gondolták. És olyan hatvan perccel rukkoltak ki, amilyenre józan ésszel  senki nem számíthatott, s amely után – még ha a vége megint keserűre sikeredett is – elő lehetett kapni a kalapokat.

A sérült Vas Jánost nélkülöző együttes ezúttal összehasonlíthatatlanul aktívabbnak mutatkozott, mint a korábbi találkozókon, olyannyira, hogy az első harmadban elvétve engedte csak ki védőterületéről az idei szocsi téli olimpián is résztvevő szomszédot. A váratlan feltámadás alighanem az osztrákokat lepte meg a legjobban. Az addig valamennyi mérkőzésén győztes, most azonban leblokkoló rivális helyzetig sem jutott az első játékrészben, amelynek kapura lövési aránya mindent elárul a történtekről: 16:3 – „ide”.

Ezzel együtt – az Ukrajnával és Szlovéniával szembeni gólképtelenség folytatásaként– továbbra sem sikerült a hálóba találniuk Rich Chernomaz szakvezető játékosainak, de a térfélcsere után megtört az átok: a 28. percben Szirányi lövésébe Bartalis beleszúrt a botjával, s a létszámelőnyös helyzetben végre vezetést szerzett a magyar csapat. Ráadásul a rivális még meg sem barátkozhatott a gondolattal, hogy hátrányba került, a nagy kedvvel – s nem utolsósorban látványosan, kreatívan – hokizó piros mezes garnitúra máris újabb gólt ünnepelhetett: miután Benk a „nagyoktól” megszokott módon körbekorcsolyázta a kaput, pazar kiszolgálásban részesítette a tinédzser Sebőköt, aki a helyére kézbesítette a pakkot (2:0).

Mintha nem ugyanaz a válogatott lenne Mudra László / MTI

A mind sápadtabb vetélytársat két perccel később újabb kudarcélmény érte, mivel a jogosan megítélt büntetőt Schiechl a most is remeklő Hetényi kapusba lőtte, s a képernyő előtt ülve azt hitte a gyanútlan néző: ezzel is túl is vagyunk a kegyelemdöfésen. Csakhogy rosszul kalkuláltunk, mert a dél-koreaiak ellen 0:3-ról feltápászkodó – az élvonaltól tavaly búcsúzó – osztrákok fölhergelték magukat rendesen, és mérgükben még a második felvonásban a maguk javára alakították az állást.

A tempóváltást nem tudták követni Sofronék, minek következtében négy perc alatt háromszor is megrezdült a hálójuk: Hundertpfund a vb minden bizonnyal legszebb alakításával, a teljes magyar védelmen átszlalomozva szépített, Heinrich közelről egyenlített, majd ugyanő vezetéshez is juttatta csapatát (2:3).

A szakasz egyébként egészen különleges véget ért, mert Sebők a legeslegutolsó másodpercben szánta el lövésre magát, s bár a korong a lábak között utat is talált a kapuba, a bírók képtelenek voltak eldönteni, hogy az idő lejárta előtt vagy után haladt-e át a gólvonalon. Olyannyira bizonytalanok voltak a dolgukban, hogy ítélet helyett beterelték a játékosokat az öltözőbe, akik csak a harmadik harmad elején értesülhettek a határozatról: a gól érvényes, az állás 3:3...

Szorítottuk a karfát rendesen, de s az őrült küzdelem hajrájában előbb Iberer iratkozott fel a nagytáblára. Ám még mindig volt töltény a magyarok arzenáljában is: hét perccel a lefújás előtt Kovács Csaba szép lökettel egalizált (4:4), csakhogy a döntetlen – bár az előzmények ismeretében kétségkívül a csoda kategóriájába tartozott – semmit sem ért az esetleges feljutás szempontjából: ahhoz, hogy megmaradjon a lehetőség a bravúrra, a rendes játékidőben kellett volna legyőzni az ellenfelet.

Ez azonban nem sikerült, sőt még a hosszabbítás során sem: a repeta negyedik percében Lebler szerezte meg az „aranygólt”, így Ausztria 5:4-re megnyerte a mérkőzést, és két ponttal gyarapodott, míg a magyaroknak – fájdalomdíjul – egy pont jutott.

Miközben azon sajnálkozunk, hogy vajon miért nem volt képes valamennyi meccsén legalább megközelítőleg hasonló teljesítményt nyújtani a társaság, most már hátradőlhetünk: a szombati zárónapon tét nélküli mérkőzés következik Japán ellen. Azaz, ha a feljutás nem is sikerült, ki sem esik a csapat.