A rendőrségnek jobb szimata volt, mint a házigazdák megannyi elnéző hívének. A karhatalom szintén kapitális erőkkel vonult fel, attól tartva, hogy újabb kiábrándulás következik, és azt már honfitársaik nem tudják elviselni. A rendőrök az illúzióvesztés tekintetében jártak jó nyomon. Meglehet, a jelenlétük eleve meggátolta a szurkolókat abban, hogy balhézzanak, de botrány egyáltalán nem volt.
Tizenegyes és holland gól a második percben: még csak csalódott „húúú" sem hangzott. Rövidesen 0-2-re állt a meccs: szinte arc sem rezdült. Nem szorultak ökölbe a kezek, már könny sem folyt. A futballtörténet leghatalmasabb nemzetén az apátia uralkodott el, de nem a mérkőzés előtt, hiszen akkor hogyan gyűlt volna egybe ennyi ember a Copacabanán? Alig több mint negyedóra elég volt hozzá, hogy a brazil drukkerek, akik közül minden idők legnagyobb sokkjához képest sokan már kedden egykedvűeknek mutatkoztak, ismét szenvtelenekké váljanak. Ahogyan be lehet érni a harmadik hellyel, úgy a negyedikkel is.
Brazília nem csupán azért nem a labdarúgás álomországa már, mert nincs bűvöletes legendáinak sorához méltó csapata – sőt július nyolcadika óta csapata sincs –, hanem azért sem, mert el tudja fogadni az elfogadhatatlant. Dehogy vártam én utcai harcokra Rióban, ám azt azért nem gondoltam volna, hogy ilyen simán megy a szembenézés a szörnyű valósággal.
Mintha senki nem érezne szégyent. Csalódás van, semmi több.
Ahol ez ennyire egyszerű, ott nem is életbe vágóan fontos a futball.
A hollandok elleni találkozó második félidejében rengetegen már a képernyőnek háttal állva diskuráltak. Semmi felkavaró, hölgyeim és uraim? – kérdeztem volna tőlük, de gesztusuk önmagáért beszélt. Azon speciel nem csodálkoztam, hogy az algériai játékvezető döntései nem keltettek haragot vagy feltűnést. Brazília ne foglalkozzék a meccs amúgy teljességgel alkalmatlan dirigensével... Hajdanán a szédítő hagyományok kívánták ezt. Ma meg az, hogy a sárga mezesek ugyanolyan képtelenek a világbajnoki címre, mint Haimoudi, a FIFA-jelvényes dilettáns a bíráskodásra. Két egymást követő mérkőzésen 1-10 (!), a vb-n összesen tizennégy kapott gól: ez túlmegy minden határon.
Brazíliában mégsem fordul ki sarkaiból a világ. Mintha senki nem érezne szégyent. Csalódás van, semmi több. Bíztak a hatodik vb-aranyérem elnyerésében: nem jött össze, van ilyen...
Visszafelé a Copacabanához vezető Cardeal Arcoverde metróállomásnál sem alakult ki nemhogy lincshangulat, de még izgatottság sem. Jó, a partra kilátogatók egy része már nem látta a harmadik holland gólt. Elment a nyolcvanadik perc táján, hogy ne kelljen végeláthatatlan sorba állnia. A többségnek azonban – a narancssárgák és az aranysárgák egyoldalú találkozóján túl – a türelmet próbára tevő hosszas várakozás, araszolás jutott osztályrészül. De nem feszültek pattanásig az idegek, az irdatlan sokaság érzelemmentesen csoszogott előre. E közömbös csődületben fölösleges lett volna felidézni, hogy Mexikó, Kamerun, Chile és Kolumbia még ennek a brazil válogatottnak is megfelelt – azaz nem volt klassziskülönbség az ellenfelek javára –, ám Európa krémjével szemben soha nem látott módon összeomlott a brazil futball. (A horvátok nem tartoznak ebbe a körbe.)
Apropó, elit: abból kiiratkozott a sárga mezes válogatott. Egyenesen megcsúfolta önmagát és főként páratlan tradícióit. Ám – a jelek szerint – nincs nagyobb baj, Brazília köszöni szépen, jól van. A Copacabanán ez után is gyönyörű lesz a panoráma, kitűnő a klíma, hűsít a caipirinha... Relaxe, barátaim, relaxe.
Történt egyáltalán valami?
