A svéd Ivan Eklind, a bíró,
akit a döntő előtt a páholyában maga Mussolini méltóztatott fogadni, 1:1 után a hosszabbítás ötödik percében megadta az Angiolinónak becézett Schiavio lesgólját, ez volt az olaszok első világbajnoki címe fociban.
Magas színvonalú bajnokság volt hát a csehszlovák, noha pár évvel később a Hungária körúton kikaptak 8:3-ra; biztos vagyok benne, hogy apám kint volt a meccsen. Zsengellér egyet, Sárosi hetet lőtt. Ha apám idehaza járhat egyetemre, egy csapatban játszhatott volna velük.
A brünni német egyetemen a következő diákkategóriák léteztek: német, cseh, zsidó, szlovák és magyar. Akik a nálunk hatályos fajgyűlölő törvények miatt magyar egyetemre nem járhattak, a brünni egyetemen szívesen voltak látva, és
mind a „magyar" kategóriába tartoztak, tekintet nélkül a felekezetükre; a „zsidók" kizárólag a csehszlovákiai állampolgárokat jelentették.
Más szempontból is figyelemre méltóak a brünni német egyetemi évkönyvek, amelyek közül néhányat nemrég a kezemben tarthattam: már a húszas évek végén tele voltak horogkeresztes hirdetésekkel.
Eltűnődtem néha, miért nem akarta apám felvenni a csehszlovák állampolgárságot. Azt tudom, hogy minden körülmények között magyarnak tartotta magát, és abban is biztos vagyok, hogy támogatni akarta a szüleit. Itthon azonban évekig tartó munkanélküliség várta, sokáig dolgozott orvosi műszerészként díjazás nélkül, vagyis ingyen; rosszabb világ volt Magyarországon, mint Csehszlovákiában. Élete nagy szerelme viszont brünni volt, Ilse Cervinková, valószínűleg ő készítette a meccseken a fényképeket, amelyeket még láttam gyerekkoromban, mielőtt anyám megsemmisítette őket.
Ilse nem akart a fajgyűlölő Magyarországra jönni a polgári demokráciából és a gazdagságból a német anyanyelvével, és aligha értette, hogy apám, a tehetséges mérnök, miért nem maradt Brünnben.
Szép pár lettek volna. Tizenhárom éves koromban Pozsonyban ismertem meg Ilsét és a családját. Ilse ötvenévesen is vonzó volt, átható szürke a szeme, pszichiáterként hipnózissal gyógyított. Hatvannyolcban Ilse, a férje és a gyerekek kimentek Izraelbe, de nem bírták az ottani légkört, és fél év múlva visszamentek Prágába; sem a disszidálás, sem a hazatérés nem volt szerencsés döntés, de az utóbbi talán még kevésbé, mert ott maradtak lakás és állás nélkül, a gyerekek pedig, Milena és Martin, nem járhattak egyetemre. Martin ifjúsági válogatott jéghokis lett később, a sportban nagyobb volt a szabadság. Milyen sportoló lettem volna ebből a házasságból én? – gondolkoztam el, valahányszor Martin az eszembe jutott. Húsz éve láttam utoljára egyik darabom bemutatóján Pozsonyban, addigra kövér, szakállas úr lett belőle.
Apám, ha ott él, biztosan nem vándorolt volna ki Izraelbe, de alighanem reformkommunista vált volna belőle, és fizikai munkásként fejezte volna be az életét
a husáki Csehszlovákiában, ha ugyan '68-at egyáltalán megéri. A Slansky-perben, az ő Rajk-perükben tízezreket csuktak le, és kétezer embert végeztek ki, két nagyságrenddel többet, mint nálunk. A háborút könnyebb lett volna túlélni Csehszlovákiában, a békét azonban sokkal nehezebb.
Apámnak itthon maradt a tenisz. A Honvéd második csapatában 65 évesen, két és fél hónappal a halála előtt még bajnoki meccset játszott egy harmincévessel, és csak hajszállal vesztette el. Ott voltam, láttam. Az újlipótvárosi templommal szemben, a Margit-szigeten volt a pálya, nemrég arra jártam, felverte a gyom.
A pesti oldalon, a templom melletti grundon, ahol egykor mi fociztunk, épült fel az ÁVÜ épülete, amelyben az állami vagyont szétosztották, és amibe apám, ha megéri, belehalt volna.
Az is meggyötörte volna, mivé lett a magyar futball. Meg a csehszlovák, vagyis a cseh és a szlovák. Meg a műszaki és a gazdasági leépülés az egész térségben.
Pár éve egy szép arcú, idős hölgy lépett hozzám dedikáltatni, azt mondta: apám volt a legjobb tanára, még Csepelre is járt hozzá, miután apámat oda helyezték. „Jóképű ember volt", jegyeztem meg. „Hát jobb képű volt, mint maga" – mondta a hölgy tárgyilagosan. Megkérdeztem, milyen tárgyat tanított apám a közgazdasági egyetemen 1946 és 1949 között, mert ő sose mondta. „Könyvelést" – felelte a hölgy. Elképedtem: még ehhez is értett!
Tavaly Brnóba utaztunk vagy húszan, hatvan-hetven éves mindenféle gyerekek, angol nyelvű köszönő emléktáblát vittünk a cseh városba az egykori német egyetemre. Idegenvezető mutogatta meg a nevezetes épületeket, köztük a zsinagógát, amelybe apáink, kommunisták lévén, be se tették a lábukat.
Volt, akinek Dél-Amerikába kerültek a szülei, és onnét jöttek vissza a háború után, hogy sürgősen lecsukják őket,
mások szülei magas funkcióba kerültek, és vagy öngyilkosok lettek később, vagy sem.
Sportpályát ottlétünk két napja alatt nem láttam.
