Egyedül csak a győzelem mestersége az, ami alig-alig tanulható.
Az egy szem győztes mögött mindig ott vannak az elbukók. Kevés vigasz a kicsik nagysága – mindig ott vannak, mindig egyre jobbak, nincs már kis csapat, stb., és mégsem jutnak soha a végére. Bár ha Usain Boltnak és a többieknek Jamaikából sikerült, egyszer tán a futball-világjátékokon is áttörhet egy kishatalom.
Ha arra gondolok, hogy melyik sportágban fordulhat elő, hogy a világ százmilliókból kiválasztódó legjobbjai állított labdából, zavaró ellenfél nélkül sokkal többször nem találják el a kaput, mint ahányszor igen, hogy a befelé húzó játékosok – a világ legjobbjai – lövéseiből az istennek nem jön ki a kurfli, pedig hát beletették, hogy tehát a futball tényleg igen különleges mesterség, akkor azt lehet remélnem, hogy nem lehetetlen az áttörés akár a külső körökről indulva sem. Egyedül csak a győzelem mestersége az, ami alig-alig tanulható.
Brazília most éppen a halálán van, Spanyolország, Olaszország és Anglia oda... Mikor e sorokat írom, nem tudható, hol lesz a világon az az egyetlen hely, melyet elönt a győztes boldogság. A többiek miatt a szívünk szakad tényleg. Másfelől: legalább megsejtenek valamit abból, milyen nekünk. Egyszer fent majd meg már mindig lent?
Hétfőtől síri csend lesz.
Fájdalmas a sok zokogó férfi, nő és gyerek látványa, de azért egy kicsit vigasztaljuk magunkat: hányan tudnák közülük elmondani, hogyan szól a lesszabály? Aki nem, az reménykedhet a gyors vigasztalódásban. Akik viszont ezt álmukból felébresztve, sőt, álmukban is mormolják, gondolják meg: emlékeznek-e játékosra, aki gólt lőtt a hosszabbítás utáni tizenegyes-váltásban? És olyanra, aki kihagyta?
Ha lenne, sok pénzt mernék rátenni arra, hogy mindenki csak azokra emlékszik, akik nem tudták belőni. A vb személyes veszteseire. Akik képtelenek voltak belőni egy nyamvadt tizenegyest, amit akár egy NB II-es is... Egy csodálatos meccssorozat végén, amikor a továbbjutót, netán a világbajnokot kell kiválasztani, a tizenegyesekkel veszteseket gyárt a legkedvesebb sportág. Abszolút igazságtalanul. Hogy játszanának a rosszullétig akár, de legyen győztes gól? Nem. De választhatnának olyan párbajnemet, amely tudást is igényel. Húsz méterről szabadrúgás sorfal nélkül. Beadás, amit a csapattársnak rá kell lőni ellenfél nélkül a tizenhatoson kívülről. Bármit, csak ezt a barbárságot ne. ( Ha valaminek drukkolok vasárnap este, akkor annak, hogy ne így váljék világbajnok az egyik csapatból.)
Hétfőtől síri csend lesz. Az egész világot langyos vízbe kell tenni, hogy kiázzon belőle valahogy ez a négy hét. Ami nem utolsó sorban attól ilyen megrázó és felemelő, hogy csak négy évente rendezik. Egy-egy jobb játékos életében is legfeljebb két ilyen lehetőség adódik. Egyszer javíthat... (A kivételesek kétszer.) Gondolhatnák, humanizálják, tegyék elviselhetőbbé az örömeit és fájdalmait. Rendezzék két évente. Attól tartok azonban, hogy jól van ez így. Ellenkező esetben minden második évben kellene sokaknak belehalni, keveseknek felmagasztosulni, mindenkinek megmámorosodni. Nehezebben élnénk túl. Négy év józanodás – ránk fér.
