Wimbledonban pénteken szertefoszlottak a britek álmai. Andy Murray, aki a mostani idényre érte el talán élete legjobb formáját, a tavaszt majdhogynem átalvó Roger Federertől – nem mellesleg: a füves pályás világbajnokság hétszeres nyertesétől – játszmanyerés nélkül kapott ki.
A teniszsport harminchárom éves svájci gigászát már sokan leírták. Kiváltképp azután, hogy a két idei Grand Slam-versenyen – önmagához képest – sehol sem volt: Melbourne-ben csak a harmadik fordulóig, a Roland Garroson csupán a negyeddöntőig jutott. Aztán kétszer is kénytelen voltam nyugtázni, hogy vigyázat, lesz itt még meglepetés!
Az a hét wimbledoni trófea nem véletlen, Federer alighanem fűre termett. Hetekkel ezelőtt megnyerte Halléban a Wimbledon (egyik) előversenyének számító mestertornát, és úgy játszott a mindenkit verni képes olasz Seppi elleni döntőben, akár pályafutása legszebb napjaiban. Formájára nézve akkor kezdtem – a szó jó értelmében – igazán gyanút fogni, amikor itt, a negyeddöntőben csak álmélkodni hagyta a finom kezű, ha eredményekben nem is, játéktudásban remek francia Gilles Simont.
Mielőtt a pénteki meccs részleteibe bocsátkoznék, szeretném leszögezni, hogy – noha az annalesekben csak annyi áll majd: „sima győzelem” volt – a sportszerű, Federert amúgy bálványként tisztelő angol közönség szoros, minőségében nehezen felülmúlható mérkőzést látott. S izgalmasat is, mert mind a három szettben csak a hajrában dőlt el, hogy ki tudja elnyerni a másik adogatójátékát. Addig – kétszer tíz, egyszer nyolc gémen át – a két matador együtt haladt, mintha egyikben se lett volna meg a készség, hogy odaajándékozzon egy játékot a másiknak.
