ezért a sikerhez vezető egyetlen üdvözítő út, ha – magyarul megmondva – a saját fejünk után megyünk. Elhangzott az az Isaac Asimovnak tulajdonított mondat, mely szerint a Földön két intelligens faj él, az ember és a magyar. A magam részéről bízom benne, hogy a két halmaznak van néhány közös eleme is...
A futballt Nyilasi Tibor, a 70-szeres válogatott legenda képviselte, aki megerősítette azt a sztereotípiát, hogy a magyar génekbe a támadófutballt kódolták anno a labdarúgás istenei, ennek megfelelően
a hazai futball legfőbb sajátossága mindig is a kreativitás és a technikai finomság volt,
ezért vissza kell térni e kettőhöz.
Videofelvételekkel bizonyította: a hetvenes években hat-hét játékosunk tartózkodott az ellenfél térfelén, míg manapság – miként fájdalmasan említette – egyetlen csatárral játszunk. Majd a legutóbbi Eb-selejtezőkön elért Priskin-, Stieber- és Böde-gólokkal próbálta igazolni, hogy mindjárt sikerre vezet, ha visszatér a „magyaros" ötletesség a játékba.
Az ember közben eltűnődött: globalizált futballvilágunkban nem könnyű nemzeti sajátosságokat találni, hiszen a tavalyi vb-elődöntőben fekete-fehér tv-készüléket nézve kevesen tudták volna megmondani, melyik a brazil és melyik a német csapat.
Arról nem beszélve, hogy a válogatott évtizedek után épp akkor jutott ki az Eb-re, amikor Dárdai Pál stabil védekezésre épülő kontrajátékot játszatott a csapattal, amely a pótselejtezőn importedző átgondolt taktikájával múlta felül a norvégokat.
Ránky Mátyás a kosárlabdában, Benedek Tibor a vízilabdában, Hardicsay Péter a sakkban, Kovács Antal a dzsudóban igyekezett megtalálni a magyaros észjárást, de nem kellett tábortüzet körülállnunk a teremben, hogy elűzzük az ördögöt, vagyis a sportunkba begyűrűző külföldi hatáselemeket.
Amikor viszont Czakó Gábor Kossuth-díjas író videoüzenetében részletesen kifejtette, hogy
a szótőalapú magyar nyelvtan és a többitől alapvetően különböző magyar nyelv milyen szerepet játszik a sportsikerekben,
már-már a kandi kamerát kerestem.
Az Ősi Tűz Történelmi Vívóegyesületet képviselő László Andrásról viszont gyanítottam, komolyan is gondolja azt, amit mond, mert viccnek meglehetősen erős lett volna, hogy
a szablya – mint honfoglaláskori fegyver – meghatározó szerepet játszott a magyar vívósport olimpiai sikereiben.
Vágják?
