– Néhány lyukat a magyar gyorskorcsolyasportban is be lehetne tömni?
– Amennyire innen a távolból rálátok: feltétlenül. Éppen az önök lapjában olvastam, hogy semmi nem változott az utóbbi évtizedekben, és az országos bajnokságot most is szinte titokban, a közönség szigorú távol tartásával rendezik. Ez már annak idején is fölfoghatatlan volt, de a mai világban pláne az. S akkor a szakmáról még szó sem esett. Ugyanakkor a látszatát is kerülni szeretném annak, hogy rossz lenne a szám íze, netán, hogy valamiféle magyarországi lehetőségért kuncsorgok. Jól érzem magam idekinn.
– Pedig a Facebook-bejegyzéséből arra következtetne az ember, hogy szívesen hazajönne...
– Volt idő, amikor gondolkoztam ezen. Előbb Kósa Lajossal, a szövetség elnökével folytattunk előrehaladott tárgyalásokat az azelőtt finn kapitányként dolgozó férjemmel közösen, majd korábbi gimnáziumi évfolyamtársammal, az MTK-elnök Deutsch Tamással is beszélgettünk ilyesmiről. De aztán valahogyan sose történt semmi. Ami az említett kiírást illeti, annak csupán annyi az előzménye, hogy elolvastam régi, kedves ismerősömmel, a futballedző Kiss Lászlóval készített interjút, amelyben rendkívül pozitívan beszél Dárdairól. Arról, hogy mennyit ér, ha valaki Nyugat-Európában szocializálódik, s erről akarva-akaratlanul jutott eszembe a saját történetem.
– Amely hamisítatlan sikersztori, három olimpiai éremmel, köztük egy arannyal. Ám pont ezért muszáj megkérdeznem: miért recepciós egy hajdani világklasszis?
– Azért, mert sem Ausztriában, sem Svájcban nem lehet megélni a korábbi olimpiai bajnoki címből. Itt sosem volt divat a milliós jutalom és nincs életjáradék, úgyhogy a magyarok ebből a szempontból rendkívül szerencsésnek mondhatják magukat.
Nekünk három és fél éve adódott a lehetőség, hogy a férjemmel meg az általános iskolát akkor kezdő fiammal Svájcba költözzünk, és éltünk az alkalommal. A párommal együtt keményen dolgozunk: ő gyógytornász és mellékesen az alpesi válogatott szakvezetője, én meg a portaszolgálat mellett edzőként segítem a munkáját.
– S közben figyelemmel követi a magyar gyorskorcsolyasportot?
– Természetesen változatlanul sok a barátom odahaza, ráadásul gyakran járok Budapestre, tehát tudok mindenről. Arról is, hogy a rövid pályás szakág térhódítása sokat ártott a hosszú pályások népszerűségének, noha ennek nem volna szabad így lennie. Egymás mellett kellene boldogulnia a két családtagnak, egymást nem gyengítve, hanem erősítve.
– Mondom én: hazavágyik még mindig...
– Azt nem állítom, hogy nem merengenék el egy ajánlaton, ha akár a sportágban, akár az otthoni sportvezetésben dolgozók megkeresnének, de ma már nincs szándékomban mindenáron visszatérni. Három évtizede élek külföldön, a tetejébe most a svájci juniorokkal különlegesen sikeres időszakot élünk, hiszen a velünk tréningező fiatalok közül öten is kvalifikálták magukat a korosztályos Világ Kupára. De Dárdainak szívből drukkolok.
