Dickinson 1958-ban született a közép-angliai Nottinghamshire megyében. A helyszínnek meghatározó befolyása volt az egész zenei műfaj fejlődésére. A mai metálzene nem létezik a NWOBHM (NewWave of BritishHeavy Metal), a brit heavy metal új hulláma) nélkül.
Az irányzatnak pedig az 1975-ben alapított Iron Maiden az ikonja és az alapzenekara. Hogy a heavy metal nem tűnt el a süllyesztőben a dicsőséges 1980-as évek végére, azt jelentős részben a Maidennek és Közép-Angliának köszönhetjük. Annak a vidéknek, ahol –azt mondják – az ízesebb káromkodások és az „I love you Betty”-típusú feliratok helyett a kocsmaasztalokba az ismert pubhimnuszok négy szólama van belevésve. S ahol az emberek szeretnek és tudnak énekelni.
A Bruce Dickinsonnal felálló Iron Maiden valami olyasmit csinált a heavy metallal, mint a néhai Freddie Mercury a rockzenével: megtöltötte dallammal és harmóniával. Kiszabadította a skatulyából, megnyitva számára az utat a létező legszélesebb közönséghez. A zenekar a pályafutásának első három évtizede alatt 85 millió lemezt adott el, mára már túl vannak a százmillión.
A zaklatott gyerekkorú, többszöri kényszerű iskolaválasztáson átesett, eleinte a színjátszással kacérkodó Dickinson a Deep Purple Child in Time című számának hatására fordult a keményebb zenék felé. Zenészként tizennyolc évesen állt először színpadra, rá két évre már egy valódi, lemezszerződéssel rendelkező ősmetálzenekarban, a Samsonban énekelt (ahol ő képviselte a metált, a többiek pedig a bluesos-rockos irányt).
|
| Bruce Dickinson Fotó: Ben Pruchnie / Getty Images |
A Samsonban látta meg őt a kábítószer-problémákkal küzdő Paul Di’Anno távozása miatt éppen énekest kereső Iron Maiden. 1981-et írtunk akkor, a Maiden épp a világhír küszöbén volt, a nagy áttörést Bruce Dickinson énekhangja és dalszerzői tehetsége hozta el a csapat számára. A basszusgitáros-zenekarvezető Steve Harrisszel együtt a műfaj alighanem legjobb és legtermékenyebb szerzőpárosát alkották (illetve alkotják ma is). Első közös albumuk, az 1982-es The Number of the Beast máig a metálzene egyik legnagyobb gurítása. A lemez világkörüli turnéja a bandát – és persze Dickinsont is – egyik pillanatról a másikra globális sztárrá avatta.
Az énekes – s vele együtt az Iron Maiden – mindig kilógott a heavy metal keretei közül. Külsőre tökéletesen metál-kompatibilis, de gazdaság- és történettudományi diplomája van, otthonosan mozog az irodalmi életben, a sportban, a repülővezetésben, sőt a médiában is. Több rádióműsort vezet, a főszereplésével repüléstörténeti tévésorozatot forgattak a Discovery Channel számára – valahogy nem ilyennek képzelünk egy átlagos metálost.
A Maiden-projekt mellett – illetve 1993–1999 között az együttesből kilépve – értékelhető szólókarriert is összehozott, hét önálló, a rock és annak alternatív irányzatai felé nyitó stúdióalbummal. Írt forgatókönyvet, filmzenét, elmerült az Iron Maiden sörmárka létrehozásában. Hivatásos pilótaként az Astraeus Air linesnál állt alkalmazásban, később kinevezték marketingfőnöknek, aztán 2010-ben a gazdasági válság miatt „leépítették”. Pilótaként vezetett menetrend szerinti és charterjáratokat, vitt segélyszállítmányokat, katonákat, labdarúgócsapatokat, háborús menekülteket. Repülőgép-karbantartó vállalkozása hetven embert foglalkoztat. És van három gyereke – a legidősebb fiú, az 1990-ben született Austin a Rise nevű metalcore zenekarban énekel.
Közben Dickinson fáradhatatlanul járja a világot az Iron Maidennel. Magyarországon éppen harminc éve, 1984-ben léptek fel először az azóta már leégett Budapest Sportcsarnok arra az alkalomra lezárt, körbekerített parkolójában. A jegy akkor 120 forintba került. Nagyjából az egy százalékába annak, amennyiért most a Papp László Sportarénába, a „Vasszűz” június 3-i koncertjére kínálják a belépőket.
Évek óta látszik rajta a kor, de az utóbbi hónapokban kifejezetten meg van öregedve – írta róla nekünk nemrég egy rajongó. Valójában legfeljebb az 1984-es Dickinsonhoz képest tűnik öreg(ebb)nek. A The Trooper című számban még mindig könnyedén megpörgeti a hatalmas brit zászlót.
A polihisztor mostanában rövid, őszes hajjal jelenik meg a színpadon. Ha azonban becsukjuk a szemünket, ma is a harminc évvel ezelőtti Dickinson ugrál előttünk. S őt hallgatva mi is legalább harminc évvel fiatalabbak vagyunk.
