Az ifjúsági szövetségnek valamit kezdenie kellett azzal, hogy a hatvanas évek elejének „a nyugati világ iránti nosztalgiák keltésére is alkalmas” brit muzsikája sokkal inkább betört Magyarországra, mint az ötvenes évek amerikai rock and rollja. A macskakörmös mondatrész a KISZ KB állásfoglalásainak egyikéből származik, csakúgy, mint a következő idézet: „Elszaporodtak az amatőr tánczenekarok és énekesek, a fiatalok tömegesen pártolnak át hozzájuk. Hangszerből divattá lett a gitár, két év alatt hatszorosára nőtt a kereskedelmi forgalma.”
S noha az értékelésekben arról is szó esett: „a modern tánczene elhalványítja a század eleji érzelgős muzsika hatását”, az összegzők – egyebek közt – amiatt is csalódottak voltak, hogy „a helyzet ellentmondásain még a Magyar Rádió és Televízió tánczenekara sem tudott változtatni”.
Az illetékes elvtársak megpróbálták hát kordában tartani a folyamatokat. (Kordával már nem ment.) Ezért írták ki az amatőr vetélkedőt, amelynek döntője kínos botrányba torkollt. A finalistákat két és fél ezer felhevült ifjú fogadta, s a tinédzserek az Illés, a Metró, az Omega, a Scampolo vagy a Sankó együttes fellépése közben eksztázisban üvöltöztek, vonaglottak.
 |
Az Omega: Kovacsics, Somló, Varsányi, Benkő, Laux, Kóbor
MTI |
Ezzel szemben a Benkó zenekar hagyományos dixieland-muzsikája olyannyira felbőszítette őket, hogy – a tojásokon kívül – paradicsomokat hajigáltak, betörték az ajtókat. A többi fellépő angolszász zenét nyomott: az Illés Hurricanes számokkal, a később az Atlantisszal Beatles-dalokat megszólaltató, nemegyszer halandzsázó Sankó László Del Shannon-nótákkal, az Elvishez és Carl Perkinshez is visszanyúló Scampolo Cliff Richard- és Shadows-darabokkal, a Metró Orbison-feldolgozásokkal, az Omega a korabeli brit top 20 opusaival aratott. (Hatvanhárom május harmadikán a New Musical Express slágerlistájának első négy helyén a Beatles, a Gerry & The Pacemakers, Ned Miller, valamint Frank Ifield virított.)
De az Everly Brothers 1958-as Bird Dogjának felidézése is olyan hatást váltott ki, mint később az Egy lány nem ment haza előadása, mely után a rajongók azt skandálták a Budapesti Műszaki Egyetem E épületé ben: „Aratjuk a gabonát, imádjuk az Omegát!”
Külön szám volt Koncz Zsuzsa, aki – Kóbor János szerint – megalapozta az akkor még Benkő, Kóbor, Kovacsics, Künsztler, Varsányi összeállításban játszó Omega sikerét. A tizenhét éves bakfis Little Eva Loco-Motionjával varázsolta el a felhevült tömeget, akár a szám eredeti előadója a világot. (Eva Boyd nemcsak a dallal bilincselte le Amerikát, majd a földkerekség többi részét, hanem a történetével is.
Merthogy baby-sitterként dolgozott a Goffin, King dalszerző-házaspárnál, s olyan figyelemre méltóan dúdolt a kisgyereknek, hogy Gerry Goffin megkérdezte tőle: volna-e kedve lemezre énekelni a férj és a feleség legfrissebb kompozícióját. Ez volt a Loco- Motion, amelyből 1962-ben egymillió példányt adtak el a tengerentúlon, egyúttal listavezető lett az Államokban. Nagy-Britanniában „csak” a második helyig jutott.) Koncz abban az időben még az Omegával lépett fel, Zalatnay Sarolta pedig a Scampolóval domborított.
Az utóbbi csapatból kiragyogott az amilyen extravagáns, olyan tehetséges gitáros, a Judynak becézett Faragó István – a sportriporter Faragó Richard édesapja –, de a híradásokban nem róla, hanem a balhéról számoltak be (röviden) azzal, hogy néhány „huligánt” előállítottak.
Na igen, annak idején legföljebb a meccseken lehetett tombolni (mondjuk, a magyar–dánon, amelyen 6-0-ra nyert a Népstadionban a labdarúgóválogatott). A züllést megelőzendő az MSZMP KB Tudományos és Kulturális Osztálya le is szögezte: „A zenei giccs hozhat anyagi eredményeket, de az ezzel járó erkölcsi rombolás évekre vetheti vissza a kulturális fejlődést.”
Így aztán az 1963-as hanglemez-kiadást még olyan Qualiton-korongok színesítették, mint a Liana Antonova bolgár művésznővel felvett Payer András-dal, a Hé, taxi (su-bappa-du-ba-du) vagy a Budapesten több ízben szereplő svájci táncdalénekes, Vico Torriani magyarul előadott Drágám, az élet című remeke a Madison tánczenekar kíséretében.
Ám a gitáros muzsika hódításának itthon sem lehetett ellenállni, s ebben nagy szerepe volt az 1963-ban két kosárlabdapalánk alatt felállított két színpadnak. Hamarosan már magyar beatszámok is felhangzottak, bár az esténként az idő tájt negyvenhét kemény magyar forintért muzsikáló Kóbor „ Meckyt” eleinte tűnődésre késztette a váltás, hiszen „épp azért kezdtünk el angol nótákat énekelni, hogy szakítsunk a hazai táncdalokkal”.
A honosítás úttörője az Illés volt, már nem Illés Károllyal, Farkas Ádámmal, Nényei Tassal, Körmendy Jánossal és a Ne bánd című, méltatlanul elfeledett számot jegyző Halász Gyulával, hanem – Illés Lajos mellett – Pásztory Zoltánnal, Szörényi Szabolccsal és főként a Szörényi Levente, Bródy János szerző kettőssel. Az együttes sorozatban jött elő az eredeti hazaival, s – korántsem mellesleg – tizennyolc esztendővel a Sportcsarnok bevétele után újra ellátogatott a nagy áttörés helyszínére.
A régi falak között 1981 márciusában tartották „A koncertet”, az akkor már nyolc éve nem létező zenekar dupla nagylemezre és filmre is vett, legendás retró hangversenyét. A lelátók, lépcsők újra megteltek – függetlenül attól, hogy Levente azt dalolta: „itt állok egymagam” –, a hangulat ismét lázas volt, bár a házat ezúttal nem verték szét.
Kár, hogy a hatvanhármas dzsemborit nem örökítették meg semmiféle szalagon. Igaz, a lelki szemek előtt több mint fél évszázad múltán is sorjáznak a kockák. Kóbor például egyenesen azt mondja: „Mintha tegnap történt volna...”
A pionírok népszerűsége folytán még az is megeshetett, hogy azon a nevezetes éjszakán nem csupán egy lány nem ment haza.
